Mekkora a baj? Harcok a NAT körül

A kétféle gondolkodásmód között az is különbséget teremt,

hogy az iskolák és a pedagógusok számára jóval nagyobb szabadságot biztosító megoldás esetén fontos szerephez jutottak, vagy pontosabban jutottak volna az oktatási programcsomagok, míg a másik szabályozási koncepcióban ezeknek nem jut szerep. 2005 és 2010 között jelentős fejlesztő munka zajlott Európai uniós támogatásból: a szövegértés, a matematikai tudás, a nyelvek ismerete, a társas kompetenciák fejlesztésének területeire oktatási programcsomagok készültek. Egy oktatási programcsomag nagyon részletes segítség a pedagógusok számára a tanítás megszervezéséhez. Semmi nem kötelező benne, teljesen figyelmen kívül hagyható, ha valaki nem szeretné használni. Nem csak speciálisan tananyagot, célokat fogalmaz meg (ezeket is alapvetően alternatívákban), hanem javaslatokkal szolgál magára a tanítási folyamatra, a tanulók tevékenységére vonatkozóan, és mindezt a tanulók személyre szóló fejlesztése érdekében sokféle alternatíva leírásával teszi. Egy oktatási programcsomag „fizikai valójukban” szolgáltat taneszközöket, sőt, megadja az értékelés módját, annak az eszközeit is. Komplett csomag, amely nagy szolgálatot tesz a pedagógusoknak, mert ha elfogadják a javaslatokat, akkor nem nekik maguknak kell kiötölniük a megoldásokat, ezek a rendelkezésükre állnak, és figyelhetnek arra, ami az igazi feladatuk: tanítási munkájukat, a gyerekek feladatait a sajátosságokhoz, a csoport és személyes tulajdonságokhoz szabhatják. A 2010-ig elkészült oktatási programcsomagok széles körű kipróbálása során a tapasztalatok nagyon pozitívak voltak, már csak a kiadás és a terjesztés volt a feladat. A 2010-es jelentős, és az oktatást is mélyen érintő változások az oktatási programcsomagokat elsöpörték.

A 2020. évi NAT-tal kapcsolatban a viták sok további problémát vetettek fel

Tényleg úgy tűnik, hogy az oktatás tartalmának központi szabályozása terén két egymásnak gyökeresen ellentmondó nézet érvényesül, és attól függően, hogy éppen milyen oktatáspolitika érvényesül Magyarországon, az egyik vagy a másik adja a szabályozás „logikáját”. És itt a szerzőnek színt kell vallania, bár nem valószínű, hogy az olvasóban kétségek merültek volna fel abban a tekintetben, hogy a szerzőnek mi a véleménye. Magam egyértelműen a sokkal kevésbé előíró központi szabályozással értek egyet. Erre egyáltalán nem politikai megfontolások késztetnek. Erősen szakmai érveim vannak (persze ismerjük azt a vicces, de nagyon igaztalan mondást is, hogy „a szakmaiságra hivatkozás egy bolsevista trükk”). Szakmai szempontból szinte megkérdőjelezhetetlen a differenciálás, a személyre szóló oktatás fontossága. Ha ezt elfogadjuk, akkor más megoldás nehezen támogatható, mint a liberális, a pedagógusoknak és az iskoláknak nagy szabadságot biztosító szabályozás. A merev előírások természetesen nem csak a tanulókhoz való alkalmazkodást fojtják meg, hanem az intézményi szinten zajló (máskor úgy mondják, hogy az alulról jövő) innovációt is. Így a merev központi szabályozás szinte leállítja az oktatási rendszer fejlődését, nagyon is szükséges megújulását.
Sajnos e kérdésekben ma Magyarországon nincsenek szakmai viták. Voltak erre kezdeményezések, méghozzá egyértelműen a szabadságot inkább képviselők részéről (magam is próbálkoztam ilyenekkel), a másik oldalon nem volt fogadókészség. Az egész jelenségben talán ez a leginkább elszomorító. Ha nem tudunk egymással szót érteni, ha nem kezdjük el formálni vitákon keresztül egymás gondolkodását, és így képtelenek leszünk közösen vállalható, előremutató megoldásokra, akkor nagy baj lesz.
Vagy már van.
(A szerző Nahalka István pedagógiát oktató docens, a tanulás, a természettudományos nevelés, az esélyegyenlőtlenség kutatója)

A cikket  a Kerekasztal-MP engedélyével közöljük.