Banánköztársaság
Pajzán végzetünk — Minszk-Budapest: gyors vagy személy?
Leegyszerűsödnek a kérdések: a minszki események kapcsán azt vetjük föl, vajon választási csalás esetén mindez megtörténne-e a nálunk. Vagy mi ezt az utcára-menetelt végképp meg szeretnénk spórolni? Rab László szŰrreál összefoglalója pajzán betétekkel a 33-as hétről.
Ki lenne a magyar Szvetlána Tyihanovszkaja?
Hétkor leállnak a választási számítógépek, este tízig néma csönd. Egyszer már nap közben is megnyikordultak a fogaskerekek. Aztán kiáll a választási nő, és aszondja, dehogy vesztett a dikty, inkább az van, hogy kétharmaddal nyert. Utcára vonul a nép, virágot viszünk a rendőröknek, puszilgatjuk őket, hátha átállnak. A Maxi pánikszerű gyorsasággal elrepül Törökországba. A nép kovászosuborka-üvegekkel indul tüntetni, sztrájkok kezdődnek, a maffiaállam, melyben a lopás annyira mindennapos, mint mikor vajat veszünk a közértben, recsegve-ropogva összedől. Új választást írnak ki, mentik a menthetőt, elássák a kertjeikben a millióikat. Mi meg várjuk, hogy bocsánatot kérjenek a fertelmes hazudozásért. A kamuért, amivel tíz éven át intézményesen hülyítették a népet. A gané közmédiáért, a sajtóférgek áskálódásaiért. A kultúrjanicsárok szemétségeiért. A Balaton, az ipar, a mezőgazdaság kirablásáért.
Milyen lenne a mi fájrontunk? Ezen tűnődöm. Megtörténhetne-e mindaz nálunk, mint Minszkben? Felhívná-e a Maxi Putyint ugyanúgy, mint Lukasenko? Megfélemlítené-e az ellenfelét, aki legyőzi a választáson? Ki lenne a magyar Tyihanovszkaja? Hogy tudná kimenteni a Maxi-kör a vagyonát? Hová futnának, hogy jutnának hozzá a svájci/panamai/kirgiz stb. bankszámlákon tartott pénzeikhez? Hogy maradna a kezükben a sok-sok részvény a kamuvállalatokban? Erőművekben, szállodákban, IT-cégekben.
A szólás utáni szabadság
A fő kérdés, hogy mit csinálnának a fegyverekkel, melyekből egyre többet felhalmoznak? És mit tenne az a ki tudja hány ezer maxihű fegyveres, akinek az a dolga, hogy garantálja az illiberátus fennmaradását a határkerítésnél, az utcán, a városokban, a kórházakban, az egyetemeken. Megválaszolhatatlan kérdések. Hogy egyszer majd a jövőben lőnek-e rád, és megfélemlítenek-e, megzsarolnak-e a gyerekeiddel, barátaiddal, nem lehet előre megjósolni. Kékvérű rokonom azért került egykor Recskre, és élvezte a Rákosi-rendszer vendégszeretetét, mert az egyetemen franciásként bepiálva mászkált éjszaka egy párizsi haverjával Pesten, és torkaszakadtából énekelte a Marseilles-t. Öt év lett belőle, túlélte, de még nyolcvanévesen is álmodott a barakkokról és a verésről. A legfontosabb szabály, mondogatta, hogy amikor azt kérik, mondd el, mit szeretnél, sose szólalj meg legelsőként. Ne kérdezz, ne kíváncsiskodj, mert felhívod magadra a figyelmet. Az pedig errefelé nem jó. Ferdinandy György, a magyar kispróza nagymestere, akinek útja Pestről Franciaországon át Latin-Amerikába vezetett, gyakran mondogatja, hogy a szólásszabadságnál a szólás utáni szabadság jóval fontosabb. Ki tudja megtippelni, mi történik, ha egy virágcsokorral közelítesz egy puskáját élesre állított rendőrhöz? A rendőrnek, katonának az a dolga, hogy választási vereség esetén is vakon engedelmeskedjen. Nem lehet előre kiszámítani, mi következik a kényes élethelyezetkben.
Összecsomagolni a kovászosuborkás üveget
Annyit azért tudunk, úgy azért nem nagyon szokott történni, hogy valaki veszít, mert eljárt fölötte az idő, és akkor szép csöndben elkezdi összecsomagolni a kovászosuborkás üvegeket a karmelita kolostorban. Utána pedig felhívja a papát azzal, hogy szar van a palacsintában, a rendszer, amit összegányolt, volt szíves megbukni, sajnálja, hogy így történt, de nincs mit tenni, békésen át kell adnia a hatalmat, le kell vonulni a színről.
– Na jó, ez rendben van, fiam – mondja ilyenkor a rendes apa –, de mit mondasz azoknak, akiket mindig kimentettél az ágyútűzből, akiknek elsikáltad a disznóságait, akiket kikapartál a koszból, földet, üzletet, színházat, egyetemet adtál nekik, eltakarítottad az útból a tehetségeseket azért, hogy a téged szolgáló csicskahad gazdagodhasson… nem folytatom, mit mondasz nekik? Hogy köszönöd szépen, nem tudsz már mit tenni, vége van? Mindenki emelje föl szépen a mancsát az off-shore számláiról, hagyja abba a kokainozást és vonuljon önként, hosszú tömött sorokban Sopronkőhidára? Vagy ehelyett inkább a sarkadra állsz, és megmutatod ennek a kék nadrágoddal, golyóálló mellényeddel poénkodó komcsi bandának, hogy hol lakik az úristen?
Ilyen és ehhez hasonló párbeszéd-lehetőségek jutnak az ember eszébe, amikor a minszki eseményeket figyeli. Volt különben egy holland vicclap, amelyben „megszólaltatták” Orbánt, aki fölháborodva reagált arra, hogy Európa utolsó diktátora bukni készül. „Mi az, hogy Európa utolsó diktátora, hát mi talán nem Európához tartozunk?” – hangzott a Maxi kérdése.
Felállt a farka
Visszaviszik Szmrecsányi Boldizsár Csillagnéző című művét a Városligetből a szobrász műtermébe, a koromfekete, felálló farkú szoborral még meg se tudtunk barátkozni, de oly mértékű volt a felháborodás, hogy erről határoztak. Én is csak fényképeket láttam, meg nem tudom ítélni, milyen a szobor, nagyon nem szeretnék érteni hozzá. Érdekes, hogy a giccses herendi tulipánok a helyükön maradtak, annak idején azon is berágott a művészethez értő publikum. Szmrecsányi különben szerencsés művész, ő készítette a 12. kerületben a Turul-szobrot is, melynek talpazatára rábronzolták a Pokorni-nagypapa nevét – ez ügyben végeztem kisebbfajta kutatást, aminek az lett a vége, hogy a nevet ugyan leszedték róla, de az a szobor nem kerül vissza a művész műtermébe. Mellesleg annak a szobornak a művészi értékeivel se vagyok tisztában, még úgy se, hogy a világháború alatti-előtti elnyomó rendszer szimbólumával akartak emlékezni azokra, akiket a szimbólum nevében megöltek. De hát erről nem a turulszobor és alkotója tehet. Szmrecsányi úr azért szerencsés művész, mert a jelek szerint nem tud olyan szobrot készíteni, amiről ne beszéljenek. Kár egyébként, hogy ezt a Csillagnézőt ilyen gyorsan kinyírta a sietős felháborodás. Lehet, hogy hozzá tudtunk volna szokni. Az erekció nem bűn. Maga az élet, állítólag.
Igénytelenül és trottyosan a háttérhatalmakról
Nem lehet viszont hozzászokni ahhoz, ha valaki igénytelenül és trottyosan a háttérhatalmakról vizionál. Amelyek nyilván el akarják emészteni elképesztő tehetségét, hallatlan és fantasztikus tettvágyát. Vidnyánszky Attila színházrendező beszélt erről legutóbb, önmagában a dolog annyira azért nem izgat, még akkor sem, ha a tőle megszokott vehemenciával maga alá akarja gyűrni a NER egész színházi kóceráját. Háttérhatalmakról vizionálni amúgy egyet jelent a zsidózással, ezt is értem. Egyébként arról beszél, amiről akar, nem mozdít meg. Ha lesznek, akik aláfekszenek a kurzusdumájának (lesznek bőséggel), bokázni fog még egy darabig. Aztán majd elolvad, mint a napra kitett vaj. Láttam a Nemzeti Színházban (a legkisebb gyerekemmel) az általa rendezett, rendkívül költséges apparátussal modernkedő, de zűrzavarosch János vitézt. Mérgesch voltam, üvöltöztem, amikor hazafelé mentünk: hogy lehetett még ezt is elb..ni? De én csak egy magyartanár végzettségű hülye apuka vagyok, nem Tompa Andrea vagy Csáki Judit, akiktől ez a Vidnyánszky úgy be van szarva, hogy név szerint említi őket, mint háttérhatalmi tényezőket.
Iluska stroke
És akkor: láttam évekkel ezelőtt Alföldi Róbert rendezésében is a János vitézt, azt meg az akkor 11 éves nagyobbik-kisebb gyerekemmel néztük. Azzal kezdődött, hogy a szalmabálák közt a huszárok nagyban dugták a menyecskéket. Kérdi a gyerek, apa, mit csinálnak? Hümmögtem, hammogtam, keresnek valamit, kisfiam. De mit, apa? – kérdi a gyerek. Hát valamit biztos elveszítettek, feleltem, és képzeletben sürgetni kezdtem a huszárokat, igyekezzenek, csinálják már kicsit katonásabban. Mikor aztán a leánykák elkezdték lesöprögetni a rakott szoknyájukról a szalmát, odasúgtam a tizenke gyereknek, látod, megtalálták, amit kerestek.
Erre mi történik a vége felé? Iluska ki-be…szott kurvaként strichel a metróaluljáróban, jön a Jancsi, onnan kell kimenteni, nem a halálból. Alföldikém, mondtam magamban, te aztán nagy kanállal eszed a nemzeti színházat, és harsányan röhögtünk a gyerekkel, amikor Bodrogi Gyula kissé dilinyós francia királyként zseniálisan csetlett-botlott a színpadon. Kukorica Jancsi persze leszarta az egészet, mert tökös magyar csávó volt, csak a kis csaj érdekelte.
Na most miért mondom el mindezt, évekkel azután, hogy láttuk a darabot a kétféle rendezésben? Hát azért, mert a Vidnyánszkyé unalmas volt és szar. Nem emlékszünk rá, kihullott emlékezetünk rostáján. Az Alföldiére meg az összes szülői megpróbáltatás ellenére így, ennyire pontosan emlékszem. Mert egy tehetséges ember vette a kezébe a nemzeti kultúra egyik legnagyobb kincsét, a János vitézt. Amit nem a rohadék kormány, nem is a sunyi és gennyes hatalom, nem a csicskamédia meg a sok seggnyaló országgyűlési követ, hanem egy csóró suszter segített kiadni, amikor száz forintot adott a nyomdaköltségre Petőfinek. Lehet tehát háttérhatalmazni meg csapkodni, a lényeg, hogy hiába van valakinek hatalma, Isten nem eszerint osztja a tehetséget. Ahogy Petőfi úr országos jó barátja, Arany János megjegyezte: „Sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bogáncskórót ott fenn a Parnasszus körül. Botot nekik s polémiát!” Ezen vagyok.
Ez volt a 33-as hét, amikor a világ legjobb futballcsapata, a Barcelona úgy kapott ki 8:2-re a Bayern Münchentől, mint mikor a nagyobb fiúk a napköziotthon udvarán röhögve kigurigázzák a kisebbeket. Jöjjön a 34-es, vegyünk megint maszkot, mert most megint kell.
