Nem kell újság, majd megnézed a neten? Hülyeség! — Lapzsemle

Heti lapzsemlémben, szokásom szerint, szél ellen pisilek: olyasmit méltatok, amit már reménytelen megmenteni. A lassan kiveszőfélben lévő embertípust, az újságolvasó polgárt dicsérem. Azt állítom, hogy aki nem vesz (vagy persze, igen gyakran, nem vehet) rendszeresen kézbe legalább egy minőségi napi- és hetilapot, az önkéntesen zárja el magát a tájékozódás alapvető forrásától, és saját maga mond le társadalmi életének nélkülözhetetlen terepe iránti nyitottságáról. A Népszava egészen kiváló december 14-i, szombati számát szemlézem, annak mellékleteivel.

Mindennek oka van

Bizonyára akad, aki számára újdonság, de nem véletlen, hogy egy-egy szerkesztőség a jól sikerült lapszámokban éppen azokat a témákat és éppen úgy állítja össze, ahogyan az újságot végiglapozó olvasó láthatja. Az új nemzedékek már szinte kivétel nélkül azt hiszik, hogy a mobiltelefonos kattintgatás egyenértékű az újságolvasással, de még az idősebb nemzedékben is aggasztóan nagy arányban hiszik azt, hogy az internet tökéletesen kiváltotta a korábbi lapfogyasztási szokásaikat.

Ellenpéldaként lapozzuk fel együtt a Népszava egyik különösen jól sikerült, témagazdag hétvégi számát, a december 14-it. Ezt így együtt a neten soha nem láthatja az, aki csak linkekre vadászik, és véletlenszerűen kattintgat az elé kerülő, érdekesebb című cikkekre…

Atipikus rabszolgaság

Néhány hete Farkas Ágnes kollégánk döbbenetes leírását ajánlottam egy kelet-magyarországi, olasz exportra termelő mézüzemben uralkodó viszonyokról.
December 14-én a Visszhang melléklet fő témája az úgynevezett „atipikus foglalkoztatás”, ami jellemzően a pezsgő, nyugati régiókba települt multik és beszállítóik számára biztosít kölcsönzött munkaerőt. Márpedig az így közvetített dolgozók nagy részének helyzete tűrhetetlen — mégsem történik semmi… (A teljes cikk itt olvasható: „Ha meghalok, hát meghalok, de amíg bírom, addig dolgozni fogok”)

„Lejárt a munkaidőnk, vetkőzünk, hogy megyünk haza, erre jön a csoportvezető, hogy öltözzünk vissza, mert még van kétórányi munka. Senki nem szólt előre. Haza ­menni nem tudtunk, mert a busz ugye nem jött, azt a cég küldte volna, úgyhogy nem volt mit tenni, vissza kellett menni dolgozni.”

„Tipikus történet egy atipikus foglalkoztatási formából. Aki elmesélte, Károly, Kárpátaljáról érkezett, és ma egy nyugat-magyarországi alkatrészgyárban dolgozik.
A munkáltatója nem a gyár, ők csak kölcsönveszik Károlyt egy másik cégtől, a „közvetítőtől”, ahogy mondja. Ez már a harmadik közvetítő. Az első kettő nagyon átverte, de ez mindig csak akkor derült ki, amikor valami probléma adódott. Márpedig probléma mindig adódott: hol a fizetési papír nem stimmelt, hol az elszámolt túlórák. Máskor meg a szabadságukat nem akarták kiadni.”

Először nem akart szólni, félt

Vagy itt van Karolina esete:

„A vajdasági magyar kismama annak rendje és módja szerint bejelentette mindkét munkaadójánál (a munkaerő-kölcsönzőnél és a tényleges munkahelyén is), hogy állapotos. Nem kért kivételezést, éjjel-nappal dolgozott, de a 28. héten rosszul lett.”

„Először nem akart szólni, félt, hogy ha megtudják, repül. Mondogattuk neki, ez itt Magyarország, itt a kismamákat a tenyerükön hordják, ez nem Szerbia. Aztán egyik napról a másikra kirúgták. Egy SMS-ben. A közvetítő ráfogta a kölcsönbe vevő cégre, a cég visszadobta a labdát. Egy ideig próbált küzdeni, de nehezen beszélt magyarul, úgyhogy feladta és hazament. A férje még most is itt van, mert kell a pénz.”