„Összetartozás”? Pont olyan, mint az „Együttműködés”… — Lapzsemle

2010 óta megszokhattuk, hogy Fideszéknél „nemzeti együttműködés rendszerének” titulálják egy bűnöző banda erőszakos térfoglalását, az ország egyik felének sorsára hagyását, a szabadság eltiprását. Szabad emberek önkéntes együttműködéséről itt csak a propaganda szól. Vajon nem hasonló-e a helyzet az agyonreklámozott „nemzeti összetartozással”? A Heti lapzsemle  június 4-e , Trianon hetében ezzel foglalkozik.

Mi köze a Fidesznek a nemzet összetartozásához? Semmi!

A Városi Kurírban olvashattak már a Kossuth térre tervezett Trianon-emlékműről, amely nehezen értelmezhető másként, mint hogy az egy jól megtermett provokáció. (Például itt és itt.)
Az idei június 4-e alkalmából országszerte elhangzott fideszes megnyilvánulások célja ezúttal is inkább az aktuális ellenségek elleni hergelés volt, mint a jelszavakban emlegetett összetartozás előmozdítása. (Bolgár György: „Az izmozás hete”, Népszava )

Gerő András mondta

A szélsőséges rezsimlovagok szövegeinél több gondolat van Gerő András történész nyilatkozatában, amit a Népszavának adott.
A „nemzeti összetartozás emlékévéről” a történész megjegyezte, hogy ambivalensek az érzései. „Ha az emlékév a régi sérelmi politikát fogja erősíteni, és csak arról szól majd, hogy az álnok Nyugat fondorlatos módon mindent elkövetett Magyarország feldarabolásáért, akkor az tragédia – állapította meg Gerő András. Ha viszont az emlékév a jövőre orientáltan elmélyíti a gondolatot, hogy nem a határok fontosak, hanem az identitás, és területi korrekciók nélkül, kulturális értelemben is megvalósítható a nemzet egyesítése, akkor hozzájárulhat egy pozitív narratíva kialakulásához.”

Jól belekeverték a határon túliakat

Az idei trianonozás szerencsétlenül egybeesett az EP-választással, és mindazzal, ami ezen a tájon sajnos együtt jár a voksolással.
Az úgynevezett „nemzeti összetartozáson” éppen azok ütnek méretes rést, akik 2010 óta nem győzik a magyarok határokon átívelő egységét méltatni. Már arcizmunk sem rezdül az újabb és újabb hazai választásokat kísérő botrányos hírek hallatán. Attól azonban, hogy sajnos hozzászoktunk, tudatában kell lennünk a szégyenletes ténynek: a választási rendszert a maga képére formáló Fidesz-rezsim nagy sikerrel vonta be a Kárpát-medencei magyarok nagy tömegeit egy méltatlan kooperációba.

A Fidesz ezúttal is besöpörte a voksok tízezreit

A saját sérelmeiket gyakran emlegető, saját jogaikért bátran harcoló kisebbségi magyarok hirtelen elvesztették igazságérzetüket, amikor nagy számban belementek a többi, külföldön élő magyar honfitárssal szemben elfogadhatatlan előnyöket kínáló voksolásba, illetve a korábbi levélszavazások idején még a legordítóbb, demokrácián kívüli megoldásokat is elfogadhatónak tartották.
A Fidesz ezúttal is besöpörte a voksok tízezreit. (Index ; 444.hu ) Márpedig ez éppen hogy nem előmozdítja az összetartozás érzését, hanem hosszú időre rásüti az elnyomó budapesti rezsimmel való kollaboráció bélyegét a határon túliaknak a fideszesekkel együttműködő, nagy tömegeire.
A Fidesz-rezsim alóli felszabadulás után visszatekintve ez bizony a szégyen korszaka lesz.

Ne vakard el a sebet!

Az Élet és Irodalomban, amelynek szerkesztői és szerzői mindig érzékenyen reagálnak a szűkülő magyar demokratikus közvélemény rezdüléseire, éppen ebben az időszakban bontakozott ki színvonalas vita a szégyenletes Trianon-emlékműről, és a Fidesz-rezsim „összetartozás”-demagógiájáról. (Lásd például: Szüdi János: Nem, nem soha! ;  Huszár Ágnes: Az elvakart seb esztétikuma;  Bokros Lajos: Hadd fájjon!)
Minden olvasónknak ajánlom az alapjában kiváló vita további hozzászólásainak előkeresését is, lapszemlémben viszont csak egy elszomorító leágazást említek: 2019-ben, Trianon után egy évszázaddal is újra meg újra előkerül (ha az ÉS-ben persze nem is a fősodorba tartozik) az a tökéletesen félretájolt szemlélet, hogy „Trianon egyfelől, a holokauszt másfelől” (vagy másképpen: nekem Trianon is fáj, „de” Auschwitz is)…

Mintha ez a két tragédia ugyanannak a két ellentétes oldala lenne

Lassan bele kellene már nyugodni, hogy ha a kettő valamilyen módon egyáltalán összefügg, akkor csak az a szégyenletes folyamat lehet a kapocs, amely a trianoni békeszerződést aláíró, többszörösen hazaáruló antiszemita „nemzeti-keresztény” kurzusnak a rettenetes 1944-45-ös tömeggyilkosságba torkolló ostoba zsidózására vezethető vissza. Trianonért a saját felelősségüket letagadók szívesen tették volna (és tennék mindmáig) felelőssé „a zsidókat”, hiába mond ez ellent minden ismert ténynek, elsősorban a magyar zsidóság hazaszeretetének és a trianoni veszteségek miatt minden más magyarral együtt érzett fájdalmának. Az pedig, amit az irredenták a bécsi döntések után a Kárpát-medencei zsidóságunkkal műveltek, soha nem gyógyítható sebet ütött éppen a Trianon utáni egyben maradásunk lehetőségén.

Végül, de nem utolsó sorban a lapszemle végén egy nyelvi megjegyzés

Rövid sajtószemlézés is nyilvánvalóvá teszi, hogy a magyar közbeszédben fideszes szellemben, a Horthy-világ mintáit követve ismét divatba hozzák a „trianoni békediktátum” kifejezést. Sokan csak követik a divatot, és nem gondolnak bele, hogy mit fejez ki ez a „békediktátumozás”. Azt sugallja, hogy a ránk kényszerített feltételek miatt száz év múlva sem ismerjük el a rettenetes háborút lezáró szerződésként, hanem állandóan azt hangsúlyozzuk, hogy azt ránk kényszerítették (persze az odáig vezető útért sincs semmi felelősségünk), vagyis részünkről annyit is ér, senki ne bízzon abban, hogy őszintén új fejezetet nyitottunk. Aki mindezeket a félreértéseket szívesen kerülné, ne „diktátumozzon”, hanem használja a trianoni békeszerződés kifejezést. Ezután pedig nyugodtan, higgadtan kifejtheti, mi minden a baja azzal a döntéssel, azzal a nemzetközi rendszerrel, azokkal a szenvedéseket hozó következményekkel, amelyek a trianoni döntést kísérték.