Nevettetni nagyobb dolog, mint szórakoztatni

A cirkusz a gyermeki áhítat, a csodák világa. A lélegzetelállító légtornászok, az artisták, a hihetetlen mutatványokra képes állatok elbűvölik az apróságokat. Ám ha előadás után megkérdezik tőlük, mi tetszett a legjobban, majd mindegyik a bohócokat említi. Pedig a legkülönbet ők már nem láthatják. Eötvös Gábor immár tizenöt esztendeje az égi manézsban húzza elő egyre-másra a hangszereket, és kiált föl utánozhatatlan hangsúllyal: van mááásik!

Róla, aki szerint nevettetni nagyobb dolog, mint szórakoztatni, róla, akinek már kisgyermekként is az volt az álma, a legnagyobb vágya, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára, beszélgettünk feleségével, Mariskával – aki már szeretett férjével együtt, szintén az égi manézsban van – , és nagyobbik fiával, az ifjabbik Gáborral, aki – eltekintve attól, hogy jóval magasabb – nagyon hasonlít az édesapjára. A lakásban – ami csak pár száz méterre van a Fővárosi Nagycirkusztól – minden a népszerű, világszerte ismert zenebohócra emlékeztet. A számos – ajándékba kapott – clownfigura, a képek a falon, a megszámlálhatatlanul sok kitüntetés a vitrinben.

– Nem könnyű dolog Gabiról mesélni. Hatvankét évi házasság után hagyott itt. A halála óta nincs olyan nap, hogy ne érezném a hiányát. Látja azt a nagy méretű, színes fényképet a falon? Számos külföldi lap írt róla, amikor itt hagyott minket. Egy nap beállított hozzánk egy francia úr, és egy hosszú hengerben hozta ezt a fotót, amit Párizsban ő készített Gabiról. Azt mondta, a kép minket illet… Nagyon szerette a családját – és természetesen engem. Kevés asszony kap annyi törődést, figyelmet, mint amennyiben nekem volt részem mellette. A ruhái még ma is érintetlenül állnak a szekrényben – mondja halkan, elhomályosuló szemmel Mariska, akit évei számát tekintve néninek kellene szólítani, de ez lehetetlenség, hiszen mind külsejét, mind mozgását tekintve, koránál jóval fiatalabb. Gábor fia meg is jegyzi: – Anya, kettőnk közül én vagyok az öregebb.

– A mi családunk mindkét oldalról artista família – meséli Gábor. – A jelenlegi Eötvösök immár ötödik generációja szerepel a porondon. Öt testvére és hét féltestvére szintén a porondot választotta. Édesapám cirkuszkocsiban született, akárcsak én és a nővérem, meg az öcsém. Apámnak cirkusza volt, sőt már nagyapámnak, dédapámnak is. Édesanyám szintén artistadinasztia, Piccard család tagja. Nyolc testvérével egyetemben ő ugyancsak lakókocsiban látta meg a napvilágot.

– Gabi tízéves lehetett, amikor azt kérte, hadd szerepeljen ő is a bohócszámban – veszi át a szót a kissé megnyugodott Mariska. – Az édesapja azonban nem engedte, mondván, a nevettetés komoly dolog, és ahhoz, hogy jó bohóc legyen, még sokat kell tanulnia. Aztán egyszer megbetegedett a bohóccsoport egyik tagja, s így bekerülhetett a manézsba – persze csak egy nagyon kicsi szerepben.

– Gondolom, már akkor játszott néhány hangszeren.

– Hét-nyolc éves korától tanult muzsikálni: hegedűn, harmonikán, az összes fúvós hangszeren, mert a papája mindegyiken kitűnően játszott. Gabinak a trombita volt a kedvence.

Levédetett szállóige

– Van-e története a világhírűvé lett számának, amelyben szerepel a szállóigévé lett mondat, amit Afrikán kívül minden földrészen jól ismernek? Sokan talán már nem is tudják, hogy ki mondta először.

– Amikor próbálni kezdtük a számot, a dolog arról szólt, hogy a család tagjai zenéltek és Gábor igyekezett kizavarni minket a porondról. Aztán fordult a kocka, és a többiek őt akarták meggátolni mámoros muzsikálásában. Lassan kialakult a koreográfia. Egy csomó ötletet, poént beletettünk, amiket mi találtunk ki. Azt gondoltuk – mivel mi jókat nevettünk rajta –, hogy majd fantasztikusan fog tetszeni a közönségnek. Aztán kimentünk eléjük – és semmi! Még csak nem is mosolyogtak.

Tavasszal országos turnéra indultunk. Régebben, ha valahova megérkeztünk, meg sem lehetett közelíteni a cirkuszt az odatóduló gyerekektől. Azt mondtuk nekik, hogy másnap reggel ingyen bejöhetnek, és csak nekik fogunk játszani. Jöttek is, csőstül. Mi meg afféle nyilvános próbát tartottunk. Amin nem nevettek, azt elhagytuk, amit meg élveztek, azt továbbfejlesztettük. Így a gyerekek segítségével állt össze a produkció.

– Már akkor benne volt a „Van mááásik”?

– Nem. Jugoszlávia magyarlakta területén léptünk föl, amikor az egyik hangszer valahogyan beleakadt Gabi kabátjának belső zsebébe. Teltek a másodpercek, és a hangszer csak nem jött elő. Nagyon kínos volt. Amikor valahogy mégis kiszabadította, azt találta mondani, hogy „nyugi gyerekek, van mááásik!” Erre elkezdtek nevetni. Másnap megpróbálta, mi van, ha minden hangszer elővétele előtt bejelenti, hogy van másik. Bejött. A „nyugi gyerekek”-et elhagyta, és megmaradt „van mááásik”. Nagy sikere lett. Ötven-hatvan év alatt húsz-huszonöt nyelven is meg kellett tanulnia, ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy a poén magyarul is kijön. A szállóigévé lett mondatot egyébként levédettük, akárcsak a családnevünket, meg magát a számot is.

– Erre miért volt szükség?

– Mert egyszer a Fővárosi Nagycirkuszban föllépett egy román zenebohóc, aki egy az egyben lekoppintotta Gabi műsorát.

– No és a cakcak hogyan lett állandó „kiszólás”?

– A „huhú-cakcak” is a véletlen műve volt. Portugáliában, a fellépés előtti estén a zenekar egyik tagjának a születésnapját ünnepelték. Reggelig mulattak, így másnap nem nagyon fogott az agyuk. Gábor – ahogy szokta – fölkiabált a karmesternek: „maestro, muzik”! Másodszorra is hiába kiabált, mert a zenekar csak nem kezdett játszani. Ő meg nem ismerte a nyelvet, így harmadszorra már türelmetlenül azt kurjantotta, hogy „maestro, muzik, na, cakcak”!

Chaplin szalmavirága

– Ellentétben a szokványos bohóctréfákkal, ennek a számnak komoly mondanivalója volt. A kisember egy szép dallamot akar játszani a trombitán. Olyat, ami megvigasztalja az embereket. Ám vannak, akik nem engedik, hogy muzsikáljon, elveszik a hangszerét. De nála mindig van egy másik, amit elő is húz a kabátjából. És végül a kisember győz, bizonyítva, hogy valamennyien szabadságra születtünk, hogy az ember elpusztíthatatlan.

– És a világ minden részén valahogy mindig megérzik ezt a többet a felnőttek és a gyerekek egyaránt – ha nem is mindig az értelmükkel. Fantasztikus, ahogy drukkolnak a győzelemnek. A szám végén nemcsak tapsolnak, nevetnek és éljeneznek, de néha sírnak is – teszi hozzá az ifjabbik Gábor, aki huszonöt évig lépett föl az édesapjával. – Minden előadás után leültünk megbeszélni, miként is szerepeltünk aznap. Apa szinte mindig talált valamit. „Gabikám, jó, jó, amit csinálsz, de…” – és következtek a tanácsok – emlékezik vissza az atyai intelmek sorára.

Ahogy telik az idő, Mariska is egyre jobban belemelegszik az emlékek fölidézésébe.

– 1964-ben, a svájci Lausanne-ban szerepeltünk az expón, ahol mi képviseltük Magyarországot. Ez egy hosszú svájci turné egyik állomása volt. Akkor én is benne voltam a számban, sőt, a lányom és a nagy fiam szintén. Az egyik alkalommal megjelent a nézőtéren Charlie Chaplin. A svájci kollégák jöttek szólni, hogy itt van Chaplin, és Gabit jött megnézni. Legalább egy húsztagú slepp, fotósok, filmesek kísérték.

Ahogy vége lett a produkciónak, még a taps alatt, minden teketória nélkül átlépett azon a kis izén, és a fotósokkal együtt bejött a manézsba. Erre gyorsan bemondták a szünetet. Chaplin átölelte a férjemet, és megköszöntötte egy gyönyörű csokor szalmavirággal, aztán mindnyájan kimentünk az öltözőbe. Addigra már a felesége, Oona asszony is ott volt a hat-hét gyerekkel együtt, akik olyanok voltak, mint az orgonasípok, és mindegyik az apjára hasonlított. Hamar került egy tolmács is. Chaplin azt mondta Gabinak:

„Tetszel nekem, mert önmagadat adod, és a lényegről beszélsz. Gratulálok! Nem használsz parókát, meg nagy cipőket, és nem is vagy agyonfestve. Én is egész életemben azon igyekeztem, hogy minden figurában önmagamat adjam. Benned mintha magamat látnám. Csak így tovább, fiú!”

– Mindketten artistadinasztiából származnak, és mindketten a családi cirkuszban kezdték a pályájukat. Hogyan kezdődött Önök közt a szerelem, és mit szóltak hozzá a szüleik?

– Tizenkilenc évesek voltunk, mikor összekerültünk. A szülők először ellenezték a házasságot. Egy esztendővel előbb ismerkedtünk meg. Az ő cirkuszuk az Ipolyságban lépett föl, a mienk meg Balassagyarmaton, és mi fölkerekedtünk, hogy megnézzük a „riválisokat”. Gabi akkor akrobata volt, én pedig hol kötéltáncosként, légtornászként dolgoztam, hol meg lovagoltam. Amikor összeházasodtunk, édesanyám azt mondta, hogy nem eszünk meg ketten együtt egy kiló sót. Hát, hatvankét év alatt ki tudja, hány kiló só fogyott el… Nekem volt egy légtornász számom, amit még a szüleim cirkuszánál csináltam, a bátyámmal. Elhoztuk, és azzal dolgoztunk.

De Gabit nem lehetett lebeszélni arról, hogy zenebohóc legyen, és arról sem, hogy én legyek a partnere. Egy szép és ügyes tizenkilenc éves artistalány nem bohóckodni akar, hanem tüllruhában csillogni a levegőben, a kötélen, az elefánt meg a ló hátán. Akármekkora is volt a szerelem, nem tudtam Gabi akaratán változtatni, így végül ráálltam. Hatvan évig voltunk partnerek a porondon is. Ha még egyszer kezdhetném, ugyanezt csinálnám. Nehéz volt, de nagyon szép. Bejártuk a világot. Mindenütt voltunk, csak Afrikában nem. És úgy jártuk be számos földrész országait, hogy soha nem ajánlkoztunk. Minket mindig hívtak, és ahol fölléptünk, ott mindig teltház volt.

„Te művész vagy Amerikában is”

– A fia említette, hogy mindhárom gyermekét a cirkuszkocsiban hozta a világra. Nem lehetett egyszerű ez a vándorélet. Hogyan tudta őket például iskoláztatni?

– Jött velünk a magántanár is, vizsgázni meg hazautaztak a gyerekek.

– Miként vészelték át a második világháborút?

– Nagy szerencsénk volt. Balmazújvárosban léptünk föl, amikor megérkezett Gabi sorozási papírja. Akkor még csak egy hat hónapos kislányom volt. Fogtam a gyereket, és karomon a csecsemővel bementem a parancsnokságra. Elpanaszoltam a dolgot a parancsnok titkárának, aki megsajnált. Azt mondta, nyugodjak meg, és menjek csak haza a kicsivel. A behívó soha nem érkezett meg…

– Jártak Amerikában.

– Abban az időben ott nem voltak önálló produkciók, bohócszámok – főleg nem művészi igénnyel. Ebben a világhírű amerikai cirkuszban, a Ringlingben, nem ismerték el, hogy a bohóc is lehet művész. Az igazgató – mielőtt leszerződtetett minket – eljött Németországba és Monte-Carlóba, hogy megnézze, miként reagál ránk a közönség. Ezt mi akkor nem tudtuk. Floridában folytak a próbák. A számunk tizennyolc perces volt. Szólt a direktor, hogy nagyon hosszúak vagyunk, és három percet mindenképpen rövidítenünk kell. Megijedtünk. Persze ezek a próbák közönség nélkül zajlottak. Eljött az előadás napja. Egy tizenkétezer nézőt befogadó óriási cirkusz – kicsit nagyobb volt, mint a sportcsarnok, ami leégett – zsúfolásig tele.

Megcsináltuk a számot, a közönség tapsolt, fütyült és még a lábával is dübögött. Fantasztikus siker lett. Nem tudom, hányszor mentünk vissza meghajolni. Mikor végleg ki akartunk jönni a manézsból, a porondmester egyszer csak levette Gabi kalapját és bedobta középre, ezzel jelezve, hogy vissza, még egyszer. A nézők akkor már állva tapsoltak. Gabinak csak utoljára meg kellett volna hajolnia, de hirtelen gondolt egyet, és a szájához emelte a trombitát. Egy pillanat alatt olyan csend lett, mintha üres lenne a csarnok. Ő pedig még egyszer eljátszotta a dallamot. Amikor abbahagyta, egy vagy két másodpercig néma csönd volt, aztán földübögött a taps – de olyan, amilyet még soha nem hallottunk! Az embereknek – és Gabinak is – folytak a könnyei. Az öltözőben már várta az igazgató, és azt mondta:

„Gabi, annyi ideig tartson a számod, ameddig te úgy érzed, hogy csinálnod kell. És annyi évet töltesz el nálam, amennyit csak akarsz. Te művész vagy Amerikában is.”

Két évig maradtunk.

– Számos országban léptek föl, és mindenütt hosszabb időt töltöttek el. A produkcióhoz meg kellett némi nyelvtudás is…

– Gabi nem volt egy nyelvzseni. Japánban például elfelejtette a megköszönést, ami így hangzik: dom aligátó. Régebben, mikor még szemüveg nélkül is jól látott, tudott puskázni, mert a trombitára ráragasztotta a szöveget úgy, ahogy ki kellett mondani.

Ez egy nagy premier volt Tokióban. A japán császár öccse nyitotta meg. De ez a japán „köszönöm” sehogy se akart Gabi fejébe menni. Ott álltam vele a takarásban – akkor éppen nem én voltam a partnere, hanem a lányom – és mondogattam neki: dom aligátó, dom aligátó Már majdnem a bohócszám jött, mikor Gabi megint odaszólt nekem: hogy is mondják? Dom aligátó. 

Az utolsó pillanatban azt súgtam neki: gondolj az alligátorra! Ő meg bement, megemelte a kalapját, és köszönte a tapsot: dom krokodil. Majdnem elájultam. A közönség persze értetlenül hallgatta, hogy vajon mit is akar mondani. Pont ráláttam az igazgatósági páholyra. Azok meg dőltek a nevetéstől, mert tudták, hogy Gabinak milyen rossz a nyelvérzéke, és hogy mennyire küszködött ezzel a „köszönöm”-mel. Szerencsére öt-hat másodperc múlva eszébe jutott, és bemondta: dom aligátó!

A manézsban nem ismerte a tréfát

– Akkor is utaztak, járták a világot, amikor mások nem mehettek, csak ritkán. Bizonyára kaptak ajánlatot egy-egy országban, hogy maradjanak ott

– Gyakran előfordult. Nem nagyképűségből mondom, de mi annyi elismerést szereztünk, és annyi valutát kerestünk ennek az országnak, amennyit csak nagyon kevesen. Megismerkedtünk államelnökökkel és királyi családokkal. A monacói hercegnő is járt az öltözőnkben. Gratulált Gabinak, és leginkább az érdekelte, hol fér el az a sok hangszer a kabátjában. Amikor hazajöttünk egy-egy külföldi turnéról, a valutát leadtuk, aminek csak a töredékét kaptuk meg forintban. Akkor ilyen törvény volt, mégsem maradtunk kint sehol.

Nekünk is volt saját cirkuszunk, de ’50-ben minket ugyancsak államosítottak. A cirkuszt, az állatokat, a rekvizitumokat, mindent elvettek, pedig mindenért megdolgoztunk. Ezután az Országos Cirkuszvállalat leszerződtetett, akkor leadtuk a munkakönyvünket, és mikor nyugdíjba mentünk, csak akkor váltottuk ki. Közben huszonöt évig én voltam a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója. A mai napig meghívnak, és ott vagyok minden premieren. Állandó helyem van: az 5. sor 1-es és 2-es széke az enyém. Szívesen megyek, mert jól esik beleszagolni a manézs semmivel sem összehasonlítható levegőjébe, és mert érzem az ott dolgozók szeretetét. De ma már nem fáj a szívem a cirkuszért…

– Milyen ember volt Eötvös Gábor?

– A manézsban nem ismerte a tréfát. Otthon, vagy társaságban nem viccelődött, nem volt szórakoztató, nem volt a középpontban. A családját imádta. Ha valamire véletlenül azt mondtam, hogy szép, titokban elment és megvette. Minden házimunkában segített. Ha ízlett az ebéd, kézcsókkal köszönte meg. Sohasem felejtem el, amikor a nyolcvanadik születésnapján – valamint abból az alkalomból, hogy hetven esztendőt töltött a cirkuszban – előadás után egy kerámia bohócszoborral köszöntötték – amit elejtettek. Majd amikor megvolt a kellő hatás, diadalmasan átadták neki az igazit, azzal a felkiáltással, hogy van mááásik!

Máig nem tudtam földolgozni, hogy már nincs mellettem. Tudja, mindig úgy kedveskedett nekem, hogy megsimogatott az állam alatt, és azt mondta, nem öregszel, még tokát sem eresztettél. Amikor a szíve miatt kórházba került, vittem neki az ebédet. Megkérdeztem: mi van, már nem is szeretsz? Hiszen nem simogatod meg a tokámat. De, nagyon szeretlek – válaszolta, majd elmosolyodott, lehunyta a szemét – és nem volt többé…

*
Eötvös Gábornak az a Charlie Chaplin volt a példaképe, aki egyszer azt mondta:

„Megmaradtam valaminek: bohócnak. Ez sokkal magasabb pozíciót biztosít, mint bármely politikusé.”

Ilyen pozíció volt Eötvös Gáboré is, aki olyasmit ért el, ami ritkaságszámba megy: tiszteltük azért, mert megnevettetett minket.

Eötvös Gábor zenebohóc
                                       (1921-2002)

Kitüntetései: Jászai Mari-díj, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, a Magyar Köztársaság Csillagrendje, Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje