Nevettetni nagyobb dolog, mint szórakoztatni

Wulff Ede 1889. június 27-én nyitotta meg az első kőcirkuszt Magyarországon. Az azóta eltelt 130 évet mutatják be jubileumi kiállítással és a magyar cirkuszművészet neves artistaművészeinek életéről szóló könyvsorozattal a 130 éves Fővárosi Nagycirkuszt.

A tárlat pedig a világhírű zenebohóc, Eötvös Gábor (1921-2002) emléke előtt tiszteleg. A kiállítás címe a művész világsikerű számára utal, amelyben elhangzik: „Van mááásik!”. A tárlat címe: „Nincs mááásik!”, hiszen a Fővárosi Nagycirkuszból csak egy van. A magunk módján mi is emlékezünk…

A cirkusz a gyermeki áhítat, a csodák világa.

A lélegzetelállító légtornászok, az artisták, a hihetetlen mutatványokra képes állatok elbűvölik az apróságokat. Ám ha előadás után megkérdezik tőlük, mi tetszett a legjobban, majd mindegyik a bohócokat említi. Pedig a legkülönbet ők már nem láthatják. Eötvös Gábor immár 17 esztendeje az égi manézsban húzza elő egyre-másra a hangszereket, és kiált föl utánozhatatlan hangsúllyal: van mááásik!

Eötvös Gábor zenebohóc kitüntetései: Jászai Mari-díj, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, a Magyar Köztársaság Csillagrendje, Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje.

Róla, aki szerint nevettetni nagyobb dolog, mint szórakoztatni, róla, akinek már kisgyermekként is az volt az álma, a legnagyobb vágya, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára, beszélgettünk feleségével, Mariskával, és nagyobbik fiával, az ifjabbik Gáborral, aki – eltekintve attól, hogy jóval magasabb – nagyon hasonlít az édesapjára. A lakásban – ami csak pár száz méterre van a Fővárosi Nagycirkusztól – minden a népszerű, világszerte ismert zenebohócra emlékeztet. A számos – ajándékba kapott – clownfigura, a képek a falon, a megszámlálhatatlanul sok kitüntetés a vitrinben…

– Nem könnyű dolog Gabiról mesélni. Hatvankét évi házasság után hagyott itt. A halála óta nincs olyan nap, hogy ne érezném a hiányát. Látja azt a nagy méretű, színes fényképet a falon? Számos külföldi lap írt róla, amikor itt hagyott minket. Egy nap beállított hozzánk egy francia úr, és egy hosszú hengerben hozta ezt a fotót, amit Párizsban ő készített Gabiról. Azt mondta, a kép minket illet… Nagyon szerette a családját – és természetesen engem. Kevés asszony kap annyi törődést, figyelmet, mint amennyiben nekem volt részem mellette. A ruhái még ma is érintetlenül állnak a szekrényben – mondja halkan, elhomályosuló szemmel Mariska, akit évei számát tekintve néninek kellene szólítani, de ez lehetetlenség, hiszen mind külsejét, mind mozgását tekintve, koránál jóval fiatalabb. Gábor fia meg is jegyzi: – Anya, kettőnk közül én vagyok az öregebb.

Cirkuszkocsiban születtek

– A mi családunk mindkét oldalról artista família – meséli Gábor. – A jelenlegi Eötvösök immár ötödik generációja szerepel a porondon. Öt testvére és hét féltestvére szintén a porondot választotta. Édesapám cirkuszkocsiban született, akárcsak én és a nővérem, meg az öcsém. Apámnak cirkusza volt, sőt, már nagyapámnak, dédapámnak is. Édesanyám szintén artistadinasztia, a Piccard család tagja. Nyolc testvérével egyetemben ő ugyancsak lakókocsiban látta meg a napvilágot.

– Gabi tízéves lehetett, amikor azt kérte, hadd szerepeljen ő is a bohócszámban – veszi át a szót a kissé megnyugodott Mariska. – Az édesapja azonban nem engedte, mondván, a nevettetés komoly dolog, és ahhoz, hogy jó bohóc legyen, még sokat kell tanulnia. Aztán egyszer megbetegedett a bohóccsoport egyik tagja, s így bekerülhetett a manézsba – persze csak egy nagyon kicsi szerepben.

– Gondolom, már akkor játszott néhány hangszeren.

– Hét-nyolc éves korától tanult muzsikálni: hegedűn, harmonikán, az összes fúvós hangszeren, mert a papája mindegyiken kitűnően játszott. Gabinak a trombita volt a kedvence.

Levédetett szállóige

– Van-e története a világhírűvé lett számának, amelyben szerepel a szállóigévé lett mondat, amit Afrikán kívül minden földrészen jól ismernek? Sokan talán már nem is tudják, hogy ki mondta először.

– Amikor próbálni kezdtük a számot, a dolog arról szólt, hogy a család tagjai zenéltek és Gábor igyekezett kizavarni minket a porondról. Aztán fordult a kocka, és a többiek őt akarták meggátolni mámoros muzsikálásában. Lassan kialakult a koreográfia. Egy csomó ötletet, poént beletettünk, amiket mi találtunk ki. Azt gondoltuk – mivel mi jókat nevettünk rajta –, hogy majd fantasztikusan fog tetszeni a közönségnek. Aztán kimentünk eléjük – és semmi! Még csak nem is mosolyogtak. Tavasszal országos turnéra indultunk. Régebben, ha valahova megérkeztünk, meg sem lehetett közelíteni a cirkuszt az odatóduló gyerekektől. Azt mondtuk nekik, hogy másnap reggel ingyen bejöhetnek, és csak nekik fogunk játszani. Jöttek is, csőstül. Mi meg afféle nyilvános próbát tartottunk. Amin nem nevettek, azt elhagytuk, amit meg élveztek, azt továbbfejlesztettük. Így a gyerekek segítségével állt össze a produkció.

– Már akkor benne volt a „Van mááásik”?

– Nem. Jugoszlávia magyarlakta területén léptünk föl, amikor az egyik hangszer valahogyan beleakadt Gabi kabátjának belső zsebébe. Teltek a másodpercek, és a hangszer csak nem jött elő. Nagyon kínos volt. Amikor valahogy mégis kiszabadította, azt találta mondani, hogy „nyugi gyerekek, van mááásik!” Erre elkezdtek nevetni. Másnap megpróbálta, mi van, ha minden hangszer elővétele előtt bejelenti, hogy van másik. Bejött. A „nyugi gyerekek”-et elhagyta, és megmaradt „van mááásik”. Nagy sikere lett. Ötven-hatvan év alatt húsz-huszonöt nyelven is meg kellett tanulnia, ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy a poén magyarul is kijön. A szállóigévé lett mondatot egyébként levédettük, akárcsak a családnevünket, meg magát a számot is.

– Erre miért volt szükség?

– Mert egyszer a Fővárosi Nagycirkuszban föllépett egy román zenebohóc, aki egy az egyben lekoppintotta Gabi műsorát.

– No és a cakcak hogyan lett állandó „kiszólás”?

– A huhú-cakcak is a véletlen műve volt. Portugáliában, a fellépés előtti estén a zenekar egyik tagjának a születésnapját ünnepelték. Reggelig mulattak, így másnap nem nagyon fogott az agyuk. Gábor – ahogy szokta – fölkiabált a karmesternek: maestro, muzik! Másodszorra is hiába kiabált, mert a zenekar csak nem kezdett játszani. Ő meg nem ismerte a nyelvet, így harmadszorra már türelmetlenül azt kurjantotta, hogy maestro, muzik, na, cakcak!