Nevettetni nagyobb dolog, mint szórakoztatni

Chaplin szalmavirága

– Ellentétben a szokványos bohóctréfákkal, ennek a számnak komoly mondanivalója volt. A kisember egy szép dallamot akar játszani a trombitán. Olyat, ami megvigasztalja az embereket. Ám vannak, akik nem engedik, hogy muzsikáljon, elveszik a hangszerét. De nála mindig van egy másik, amit elő is húz a kabátjából. És végül a kisember győz, bizonyítva, hogy valamennyien szabadságra születtünk, hogy az ember elpusztíthatatlan.

– És a világ minden részén valahogy mindig megérzik ezt a többet a felnőttek és a gyerekek egyaránt – ha nem is mindig az értelmükkel. Fantasztikus, ahogy drukkolnak a győzelemnek. A szám végén nemcsak tapsolnak, nevetnek és éljeneznek, de néha sírnak is – teszi hozzá az ifjabbik Gábor, aki huszonöt évig lépett föl az édesapjával. – Minden előadás után leültünk megbeszélni, miként is szerepeltünk aznap. Apa szinte mindig talált valamit. „Gabikám, jó, jó, amit csinálsz, de…” – és következtek a tanácsok – emlékezik vissza az atyai intelmek sorára.

Ahogy telik az idő, Mariska is egyre jobban belemelegszik az emlékek fölidézésébe.

– 1964-ben, a svájci Lausanne-ban szerepeltünk az expón, ahol mi képviseltük Magyarországot. Ez egy hosszú svájci turné egyik állomása volt. Akkor én is benne voltam a számban, sőt, a lányom és a nagy fiam is. Az egyik alkalommal megjelent a nézőtéren Charlie Chaplin. A svájci kollégák jöttek szólni, hogy itt van Chaplin, és Gabit jött megnézni. Legalább egy húsztagú slepp, fotósok, filmesek kísérték. Ahogy vége lett a produkciónak, még a taps alatt, minden teketória nélkül átlépett azon a kis izén, és a fotósokkal együtt bejött a manézsba. Erre gyorsan bemondták a szünetet. Chaplin átölelte a férjemet, és megköszöntötte egy gyönyörű csokor szalmavirággal, aztán mindnyájan kimentünk az öltözőbe. Addigra már a felesége, Oona asszony is ott volt a hat-hét gyerekkel együtt, akik olyanok voltak, mint az orgonasípok, és mindegyik az apjára hasonlított. Hamar került egy tolmács is. Chaplin azt mondta Gabinak:

„Tetszel nekem, mert önmagadat adod, és a lényegről beszélsz. Gratulálok! Nem használsz parókát, meg nagy cipőket, és nem is vagy agyonfestve. Én is egész életemben azon igyekeztem, hogy minden figurában önmagamat adjam. Benned mintha magamat látnám. Csak így tovább, fiú!”

– Mindketten artistadinasztiából származnak, és mindketten a családi cirkuszban kezdték a pályájukat. Hogyan kezdődött Önök közt a szerelem, és mit szóltak hozzá a szüleik?

„Minket mindig hívtak, és ahol fölléptünk, ott mindig teltház volt”

– Tizenkilenc évesek voltunk, mikor összekerültünk. A szülők először ellenezték a házasságot. Egy esztendővel előbb ismerkedtünk meg. Az ő cirkuszuk az Ipolyságban lépett föl, a mienk meg Balassagyarmaton, és mi fölkerekedtünk, hogy megnézzük a „riválisokat”. Gabi akkor akrobata volt, én pedig hol kötéltáncosként, légtornászként dolgoztam, hol meg lovagoltam. Amikor összeházasodtunk, édesanyám azt mondta, hogy nem eszünk meg ketten együtt egy kiló sót. Hát, hatvankét év alatt ki tudja, hány kiló só fogyott el… Nekem volt egy légtornász számom, amit még a szüleim cirkuszánál csináltam, a bátyámmal. Elhoztuk, és azzal dolgoztunk. De Gabit nem lehetett lebeszélni arról, hogy zenebohóc legyen, és arról sem, hogy én legyek a partnere. Egy szép és ügyes tizenkilenc éves artistalány nem bohóckodni akar, hanem tüllruhában csillogni a levegőben, a kötélen, az elefánt meg a ló hátán. Akármekkora is volt a szerelem, nem tudtam Gabi akaratán változtatni, így végül ráálltam. Hatvan évig voltunk partnerek a porondon is. Ha még egyszer kezdhetném, ugyanezt csinálnám. Nehéz volt, de nagyon szép. Bejártuk a világot. Mindenütt voltunk, csak Afrikában nem. És úgy jártuk be számos földrész országait, hogy soha nem ajánlkoztunk. Minket mindig hívtak, és ahol fölléptünk, ott mindig teltház volt.

„Te művész vagy Amerikában is”

– A fia említette, hogy mindhárom gyermekét a cirkuszkocsiban hozta a világra. Nem lehetett egyszerű ez a vándorélet. Hogyan tudta őket például iskoláztatni?

– Jött velünk a magántanár is, vizsgázni meg hazautaztak a gyerekek.

– Miként vészelték át a második világháborút?

– Nagy szerencsénk volt. Balmazújvárosban léptünk föl, amikor megérkezett Gabi sorozási papírja. Akkor még csak egy hat hónapos kislányom volt. Fogtam a gyereket, és karomon a csecsemővel bementem a parancsnokságra. Elpanaszoltam a dolgot a parancsnok titkárának, aki megsajnált. Azt mondta, nyugodjak meg, és menjek csak haza a kicsivel. A behívó soha nem érkezett meg…

– Jártak Amerikában.

– Abban az időben ott nem voltak önálló produkciók, bohócszámok – főleg nem művészi igénnyel. Ebben a világhírű amerikai cirkuszban, a Ringlingben, nem ismerték el, hogy a bohóc is lehet művész. Az igazgató – mielőtt leszerződtetett minket – eljött Németországba és Monte-Carlóba, hogy megnézze, miként reagál ránk a közönség. Ezt mi akkor nem tudtuk. Floridában folytak a próbák. A számunk tizennyolc perces volt. Szólt a direktor, hogy nagyon hosszúak vagyunk, és három percet mindenképpen rövidítenünk kell. Megijedtünk. Persze ezek a próbák közönség nélkül zajlottak. Eljött az előadás napja. Egy tizenkétezer nézőt befogadó óriási cirkusz – kicsit nagyobb volt, mint a sportcsarnok, ami leégett – zsúfolásig tele. Megcsináltuk a számot, a közönség tapsolt, fütyült és még a lábával is dübögött. Fantasztikus siker lett. Nem tudom, hányszor mentünk vissza meghajolni. Mikor végleg ki akartunk jönni a manézsból, a porondmester egyszer csak levette Gabi kalapját és bedobta középre, ezzel jelezve, hogy vissza, még egyszer. A nézők akkor már állva tapsoltak. Gabinak csak utoljára meg kellett volna hajolnia, de hirtelen gondolt egyet, és a szájához emelte a trombitát. Egy pillanat alatt olyan csend lett, mintha üres lenne a csarnok. Ő pedig még egyszer eljátszotta a dallamot. Amikor abbahagyta, egy vagy két másodpercig néma csönd volt, aztán földübögött a taps – de olyan, amilyet még soha nem hallottunk! Az embereknek – és Gabinak is – folytak a könnyei. Az öltözőben már várta az igazgató, és azt mondta:

„Gabi, annyi ideig tartson a számod, ameddig te úgy érzed, hogy csinálnod kell. És annyi évet töltesz el nálam, amennyit csak akarsz. Te művész vagy Amerikában is.”

Két évig maradtunk.

– Számos országban léptek föl, és mindenütt hosszabb időt töltöttek el. A produkcióhoz meg kellett némi nyelvtudás is…