Kultúra
Nevettetni nagyobb dolog, mint szórakoztatni
Krokodil vagy aligátor?
– Gabi nem volt egy nyelvzseni. Japánban például elfelejtette a megköszönést, ami így hangzik: dom aligátó. Régebben, mikor még szemüveg nélkül is jól látott, tudott puskázni, mert a trombitára ráragasztotta a szöveget úgy, ahogy ki kellett mondani. Ez egy nagy premier volt Tokióban. A japán császár öccse nyitotta meg. De ez a japán „köszönöm” sehogy se akart Gabi fejébe menni. Ott álltam vele a takarásban – akkor éppen nem én voltam a partnere, hanem a lányom – és mondogattam neki: dom aligátó, dom aligátó Már majdnem a bohócszám jött, mikor Gabi megint odaszólt nekem: hogy is mondják? Dom aligátó.
Az utolsó pillanatban azt súgtam neki: gondolj az aligátorra! Ő meg bement, megemelte a kalapját, és köszönte a tapsot: dom krokodil. Majdnem elájultam. A közönség persze értetlenül hallgatta, hogy vajon mit is akar mondani. Pont ráláttam az igazgatósági páholyra. Azok meg dőltek a nevetéstől, mert tudták, hogy Gabinak milyen rossz a nyelvérzéke, és hogy mennyire küszködött ezzel a köszönömmel. Szerencsére öt-hat másodperc múlva eszébe jutott, és bemondta: dom aligátó!
A manézsban nem ismerte a tréfát
– Akkor is utaztak, járták a világot, amikor mások nem mehettek, csak ritkán. Bizonyára kaptak ajánlatot egy-egy országban, hogy maradjanak ott
– Gyakran előfordult. Nem nagyképűségből mondom, de mi annyi elismerést szereztünk, és annyi valutát kerestünk ennek az országnak, amennyit csak nagyon kevesen. Megismerkedtünk államelnökökkel és királyi családokkal. A monacói hercegnő is járt az öltözőnkben. Gratulált Gabinak, és leginkább az érdekelte, hol fér el az a sok hangszer a kabátjában. Amikor hazajöttünk egy-egy külföldi turnéról, a valutát leadtuk, aminek csak a töredékét kaptuk meg forintban. Akkor ilyen törvény volt, mégsem maradtunk kint sehol. Nekünk is volt saját cirkuszunk, de ’50-ben minket is államosítottak. A cirkuszt, az állatokat, a rekvizitumokat, mindent elvettek, pedig mindenért megdolgoztunk. Ezután az Országos Cirkuszvállalat leszerződtetett, akkor leadtuk a munkakönyvünket, és mikor nyugdíjba mentünk, csak akkor váltottuk ki. Közben huszonöt évig én voltam a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója. A mai napig meghívnak, és ott vagyok minden premieren. Állandó helyem van: az 5. sor 1-es és 2-es széke az enyém. Szívesen megyek, mert jól esik beleszagolni a manézs semmivel sem összehasonlítható levegőjébe, és mert érzem az ott dolgozók szeretetét. De ma már nem fáj a szívem a cirkuszért…
Charlie Chaplin volt a példaképe
– Milyen ember volt Eötvös Gábor?
– A manézsban nem ismerte a tréfát. Otthon, vagy társaságban nem viccelődött, nem volt szórakoztató, nem volt a középpontban. A családját imádta. Ha valamire véletlenül azt mondtam, hogy szép, titokban elment és megvette. Minden házimunkában segített. Ha ízlett az ebéd, kézcsókkal köszönte meg. Sohasem felejtem el, amikor a nyolcvanadik születésnapján – valamint abból az alkalomból, hogy hetven esztendőt töltött a cirkuszban – előadás után egy kerámia bohócszoborral köszöntötték – amit elejtettek. Majd amikor megvolt a kellő hatás, diadalmasan átadták neki az igazit, azzal a felkiáltással, hogy van mááásik! Máig nem tudtam földolgozni, hogy már nincs mellettem. Tudja, mindig úgy kedveskedett nekem, hogy megsimogatott az állam alatt, és azt mondta, nem öregszel, még tokát sem eresztettél. Amikor a szíve miatt kórházba került, vittem neki az ebédet. Megkérdeztem: mi van, már nem is szeretsz? Hiszen nem simogatod meg a tokámat. De, nagyon szeretlek – válaszolta, majd elmosolyodott, lehunyta a szemét – és nem volt többé…
*
Eötvös Gábornak az a Charlie Chaplin volt a példaképe, aki egyszer azt mondta:
„Megmaradtam valaminek: bohócnak. Ez sokkal magasabb pozíciót biztosít, mint bármely politikusé.”
Ilyen pozíció volt Eötvös Gáboré is, aki olyasmit ért el, ami ritkaságszámba megy: tiszteltük azért, mert megnevettetett minket.
A cirkusz persze nem mindig móka kacagás, még a közönségnek sem.
