Nőnapi köszöntő

A nők napján, ajánlom Körmendi Zsuzsának a Városi Kurír szerkesztőjének – és rajta keresztül minden nőnek a világon!

Szemeid tükrében magyar siralom, melyben fátyolos hályog már Trianon, és látom, ahogy a Nyugatinál ötvenhatban egy női koszorúban kezedre ütődik a gránát. Szem a lélek tükre, mondják, a dal a szív ezüstje, mondom, versed puha parazsak – mondod, aranyosat írtál, megint – mondjuk! Látom mosolyodat íriszek szirmaiban, keresztnév is lehetnél angyalok csókjaiban, meg szivárvány istennő eső után, igéző hártya szememben egy égi délután! Istenem! Asszony lett a lány!

Ők a béke

Érzem százszoros önkéntes véradásodat, érte meg hazádért, ahogyan görbe hátad mosásnak feszül, de ágynak esve részeges társad vágygejzírben fuldokolva neked esik majd és a legfölsőbb bíróság kettes számú irányelve szerint szét fognak választani benneteket. Csak a gyerekek ne szenvedjenek ettől, meg a múlttól, hogy nem mesélted el nekik, kitartás nemzetes asszony, katonaszökevény, zsidóbérenc van-e a házban, meg tetovált karokon számok és homlokokon sárga csillagok.

Most már lehetsz szoftver a hardveremben, itt van már minden a bal kezemben, egy harisnyanadrág, meg a csipkés tangád, de már tudom, te sem akarnád magad temetni itt! Ez már nem köldökzsinór csonk. Kitágult pupillával, ahogy belenéztem abba a napba, mikor a hold árnyéka a földre vetült, vak lettem azonnal, miként anyám elém került! És keresztet vetsz majd te is az alsó felére, mielőtt megszeged családi kenyered, ahogyan tette azt nagymamánk! Szülőnk, nővérünk s húgunk gyanánt.

Ók az a béke, kik egyidősek lettetek itt a szabadsággal, vitatkozó németek és oroszok közt ismét satuba szorítva, minden kitelepítettek, meg a házfoglaló, jóllakó mezőkövesdi kubikusok, egymást partizánnak igazolókkal együtt menetelők. A pentelei délivárosban és a radarban városépítést szenvedő, konyhás, vízhordó vasbetonszerelők. Csak semmi púder, maszk meg álarc, smink, skatulya, stigmára várhatsz, ki hiszi majd el neked, hogy mindez megtörtént veled.

Legszebb magyar nevű lányok, asszonyok, nők, anyák

Hópehely kehely, csevej delej, hókifli, hóbagoly, hódoló hód, hódolód, ringatód, álmodód, állandó olvasód vagyok neked. Ez legyen most egy váróterem, hol hirtelen ő is itt terem, szemeivel pásztázza két kezem, amint átkarolva ölelem, vele találkozó életem! Hallod-e te maszkabál, farsanglakó kiabál, táncos lábú Tél- legény, álarca egy rémregény, Tavasz-tündér vidám párja, kacagva most csak őt várja! Hű, de jó, hűhó a hó, vetéseket takaró, hahó telet faló, fagy ó lassan olvadó!

Ó legszebb magyar nevű lányok, asszonyok, nők, anyák, Láng Erzsébetek és Kis Ibolyák, ti önkéntes melegedők, békekölcsönt vastapssal jegyző hű szeretők, ti pártosak és pártatlan szófogadók, ti világmindenség tüneményes teremtményei. Nők, soha nem pihenők, halálba virággal pályaudvarra kísérők, tiszták és maszatosak, vágyvulkánra fakasztó kívánsághergelők, mindenkor hazavárók. Elröpülni gondolatban, megbújni egy kis falatban, kívül hagyni az egészet, vigye el azt az enyészet, hisz nem kell más csak ez a részlet!

A lélek fogható, míg lelkesedik, de ha rá lélektelen leselkedik, egy lélekvesztőn elmenekül s az élet háborgó tengerében, alámerül! Az ég úrnője álomba ringat, hétfátyoltáncával rám kacsintgat Salome, mintha Heródes lennék, pedig az, ami lenni szeretnék, időhiány miatt már nem lehetek! Ez megint te vagy, selyemgubóban, soha nem hervadóan, mert olykor elvisz a király Elvis dalának hintaján. Csitt! Most a csend óvjon itt hangos zörejtől kedvesem, ahogy mozdulataid lesem, míg testeden kezem.

Áldottak legyetek örökkön örökké!

Mulassatok Ézsaiással, tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót, védjétek meg az árvák jogát és az özvegyek peres ügyét. Lányok, asszonyok, nők, húgok, nővérek, feleségek, anyák, nélkületek árva lenne a teremtett világ. Öleljetek meg bennünket! Értetek szomjúzókat, itassatok meg minket, soha nem apadó szépségeitekkel, megmentőnk legyen mosolyotok a bánattól és szerelmes pillantásotok majd a szemfedőnk!