Banánköztársaság
Nyáry Krisztián: Tisztelt Lentulai úr! Kérem, nézze el nekem, hogy normális hangnemben, a tiszteletet megadva szólítom meg
Nyáry Krisztián, a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója a „foci-EB, mint sorskérdés”-témakörben posztolt néhány napja, arról, hogy „van egy sportág, amiben 1908 óta stabilan a világ élvonalában vagyunk, eddig 40 olimpiai aranyat, 66 Vb- és 49 Eb-győzelmet arattunk. Tegnap pedig a Szilágyi Áron, Gémesi Csanád, Rabb Krisztián és Decsi Tamás alkotta kardvívó csapat 45:40 arányban legyőzte Romániát, és Európa-bajnok lett. A Dósa Dániel, Szemes Gergő, Mihályi Andor és Tóth Gergely alkotta magyar férfi tőrcsapat ezüstérmet szerzett, a Pásztor Flóra, Kondricz Kata, Lupkovics Dóra, Mohamed Aida összeállítású női tőrcsapat pedig bronzérmes lett. A vívás 125 éve magyar nemzeti sikersport.”
„Tanulságok
Négy órája tettem ki ezt a posztot, és rekordszámú hozzászólás, megosztás érkezett. Valamint néhány gyalázkodó privát üzenet, amely szerint dögöljek meg, mert „gyaláztam a focit”. A hozzászólók egy része is sérelmezi a posztom, pedig a fociról egy ironikus félmondaton kívül nem is írtam semmit. Csak arról, hogy az enyhén szólva viszonylagos focisiker mellett alig valaki vette észre, hogy a magyar vívók megint Európa legjobbjai lettek. Az okokat is értem. A vívás nem a világ legnépszerűbb sportja, képernyőn nem is túl látványos, pénz sincs benne. A foci pedig Európában nemcsak sport, hanem sokaknak vallás is. Ezért nekik már az én félmondatom – „hallom, volt tegnap foci is” – gyalázkodásnak számít. „Van a sport, és van a foci” – írta egy kommentelő, aki szintén dühös a posztom miatt. Talán azért az indulat, mert kimondatlanul is arra hívtam fel a figyelmet, hogy a valódi sportteljesítményt (EB-győzelem) kitakarja a népszerűség, az eladhatóság és a kultusz. Én legalábbis jóval kisebb sportteljesítménynek tartom, hogy két elvesztett meccs után nyertünk egy harmadikat, és jön a matekozás, hátha más is elrontja, és akkor továbbléphetünk….”
Reakció, csak úgy magyarosan hátranyilazva….
Szerdán újabb Nyáry-poszt került ki a közösségi oldalra:
„Lentulai Krisztián a Hír FM Paláver című műsorában hosszasan foglalkozott vívós posztommal, ma pedig hosszabb cikkben is megszólít. Ez a válaszom:
Tisztelt Lentulai úr!
Kérem, nézze el nekem, hogy normális hangnemben, a tiszteletet megadva szólítom meg. Tudom, hogy ez nem passzol az ön cikkének stílusához, de magamnak tartozom ezzel. Gondolkodtam, válaszoljak-e írására, amelyet személyemnek szentel. Végül úgy döntöttem, igen – minden érvelésnek van értelme, még ha ön nem is a párbeszéd szándékával fordult hozzám.
Először is: Honnan veszi a bátorságot, hogy kétségbe vonja a hazaszeretetemet?
Vagy bárkiét a húszezer ember közül, aki egyetértett a bejegyzésemmel? Mert azt írtam egy posztban, hogy számomra az Eb-győztes magyar vívók sportteljesítménye lenne annyira ünneplésre méltó, mint a fociválogatott eddigi Eb-szereplése? Hogy sérelmezni mertem, hogy a világklasszis vívókról az 1:0-ás meccshez képest alig esik szó? Őszintén érdekel, hogy miért kapcsolnak be önnél rögtön a politikai reflexek. Aki nem elég lelkes a magyar focitól, az csakugyan „Orbán-fóbiás”?
Az ön logikája szerint, aki ’54-ben Buzánszkyéknak drukkolt, rákosista volt, Törőcsikék szurkolói pedig mind elszánt kádáristák.
Ilyen egyszerű lenne? Ki kell ábrándítsam: bár magamat nem tartom „ballibnek”, a baráti körömben a hozzám képest balra állók között rengeteg az elszánt focirajongó, miközben van ismerősöm, aki kormánypárti, de utálja a focit. Ön valószínűleg csípőből a „ballib értelmiségiekhez” sorolná azokat magyar írókat is, akik nemcsak lelkesen nézik, hanem évtizedek óta aktívan gyakorolják is ezt a sportot. És ettől még gondolkodhatnak kritikusan a magyar foci állami finanszírozásáról.
Sem focigyűlölő, sem elszánt rajongó nem vagyok
Bár természetesen a magyar csapatnak drukkolok, nekem nem a foci jelenti a legfontosabb sportélményt. Eddig nyolc magyar sportoló életéről írtam hosszabban: három vívóról, két vízipólósról, egy teniszezőről, egy úszóról és egy sportlövőről. Így belegondolva ezek talán kissé régimódi, arisztokratikus sportok, de mit csináljak, én ezt szeretem. Focirajongó barátaim elfogadnak így.
Öntől nem várok ilyesmit, csak azt, hogy amikor a posztomat idézi, igazat mondjon.
Nem írtam olyasmit, hogy az 1:0 „semmit sem ér”, főleg nem, hogy ez a győzelem „alantas” lenne. Ön is tudja, hogy ez hazugság. Nem lesajnálva írtam, hogy a futball vallás, hanem ténymegállapításként – ezt a régi, de igaz közhelyet a Nemzeti Sporttól a Mandinerig rendszeresen megírják. Ha nem így lenne, talán ön sem lenne most ennyire sértett és indulatos. Ahogy írtam, tisztában vagyok vele, hogy a látvány, az eladhatóság és a kultusz szempontjából mindig a foci lesz a népszerűbb sport. De visszásnak találtam, hogy az Eb-n eddig elvesztett két meccs után érkező szépítés akkora ünneplést vált ki, hogy a vívók hatalmas győzelmének már nem jut figyelem.
Ön szerint ehhez nincs jogom, sőt, undorító vagyok. Én önről nem gondolok ilyesmiket, felőlem tarthatja mindennél fontosabbnak a vasárnapi meccset, legfeljebb mást gondolunk.
Örülök, hogy eufórikus örömöt érzett a meccset nézve. Remélem, még lesz benne része. A magam részéről én is rendszeresen átélek „transzcendens katarzist”, amikor fontos magyar teljesítménnyel szembesülök. Igaz, hogy ezt számomra nem a magyar foci, hanem a magyar irodalom hozza el. Mikor ezt írom, útban vagyok a kolozsvári könyvvásárra, hogy erdélyi magyar írók és könyveik társaságában éljem át azt, amit ön a lelátón vagy a tévé előtt érez. Nem vagyunk egyformák.
Attól, hogy ön nem így éli meg a magyarságát, nem kérdőjelezem meg a hazaszeretetét. Ön se tegye, hátha kicsit jobb lesz együtt élni ebben az országban.
Üdvözlettel,
Nyáry Krisztián”
( Cikkünk megírása után érkezett a hír, hogy a magyar válogatott kieset a további EB küzdelmekből.)
Szerző
