Ó, azok a 60-as, 70-es évek!

Idegen tánc ez.

A te táncod, nem az enyém.

Megfogod a vállam, már előkészítettem neked, mégis összerándulok.

Talán beszélnem kéne magamról, de a múlt idejű mondatoktól undorodom.

Á, semmi!

Bocs, már megint lépést vétettem.

Hiába, egy másik dallamra táncolok, amit te nem hallhatsz, amit te nem ismersz.

Én énekelem.

Szűk a hely, és a zöld díványba minden forgásnál beleütközöm. Előre lendülök, és a kis szőnyeg kimozdul a lábam alól. Kezek táncolnak az arcom előtt. Bűvölni próbálnak. Én nevetek, és hagyom legyőzni magam, a kedvemért. Lekuporodunk a sezlon szintjéig, ahol csapzott hajunk lecsuroghat fáradt homlokunkról.

Hallgatok.

Lépegetek.

Nézlek.

Ez a tánc senkié.

Mégis, ha hallgatok is, ha ez a tánc még nem is az enyém, nem is a tiéd, csak gazdátlan lejt lábainkban, akarom, hogy részeg mosolyod nekem is szóljon, borból merített bátorságodból nekem is jusson, és a következő lépést egyszerre vétsük el!

Talán meg kéne botlanod a párhuzamosan álló szőnyegrojtokban kifelé menet!

Talán egy szálka is kéne, meg egy szisszenésnyi vonal a tenyeredre, hogy végre megértsd, ezt már nem szabad!

Hagynod kéne, hogy megismerkedhessek az ide vezető úttal visszafele is.

Nem értem, miért szabad kiöntenem a vörös bort a takaródra, miért szabad lehamuznom a szőnyeged, és miért füstölhetem tele a szobádba adagolt napi friss levegőt.

Még semmi kapaszkodót nem találtam benned, egyelőre még minden ellened lázít. Dacolok a gondolataiddal, lázadok ismeretlen múltad, jelened, jövőd ellen.

Egyedül szomorú szótlanságodban hiszek, de egyre ritkábban vagy szomorú és szótlan. Pedig ma is szomorú voltál, mégis nevettél. Kívántad volna a bennem hallgatást, mégis beszéltél. Én szívesebben hallgattam volna szobád vendéglátó csöndjét.

Egy-két tárgy már rögződött bennem, de a tárgyak általában rögződni vágynak még ismeretlenül is.

Mióta felfedeztem arcodon a szád két szélét körülölelő felemás ráncot, hiszem, hogy nem idegened az erő, hogy ismerősöd a szenvedés, és bizalmadba fogadod a gyengék akaratlan vágyait. És ez elég ok, hogy élj, hogy szeress, hogy szeresselek.

Ha elkezdek enni, soha nem telik meg a gyomrom.

És van, hogy egy falat sem megy le a torkomon.

Hetek óta egy könyvet sem tudok elolvasni.

Nem járok sehova.

Felébresztem az alvókat.

Mi az, már megint nincs maradásod?

Miért? Volt valaha is?

Voltál és nem vagy. Hiába nyúlok utánad. Szobád fénye simogatóan ölelt körül, ahogy belépek. Szőnyeged alázatosan siklik a lábam alá. Foteled úgy tesz, mintha még ölébe várna.

A falak nem akarnak összenyomni. Némán néznek rám négy oldalról. Mégsem érzem, hogy idegen tájon lennék. De ujjlenyomataimat nem találom egyetlen elém jövő tárgyon sem. Minden ugyanolyan a szobádban, csak éppen magamból nem találok semmit.

Megsemmisültem benned.

Hagyni akartam magamból valamit, de te visszaloptad belém. Nem tudom, mikor. Talán amikor kifelé menet eloltottad a villanyt, és én mögötted állva, a sötétben beléd kapaszkodtam?

Akkor raboltál meg. Akkor fosztottad ki saját magad.

És most idekint vagyok újra, egyedül.

Nem vagy. Hiába nyúlok utánad!

Megígértem magamnak, hogy jaj, nem sírok, mert te már nem vagy.

És megkértem magam, mert te már nem vagy, hogy jaj, engedd, hogy sírjak!

Amikor bemegy a kapun? Nem. Már a sarkon? Még otthon? Nem. Amikor lecsapja a telefont? Amikor nem mondja, amit mondani akart? Nem. Amikor kimondja, amit nem kellett volna kimondania? Amikor az ágyán elnyúlva, órákig várja, hogy megszólaljon a telefon? Nem. De az biztos, hogy amikor a liftajtó rácsukódik, amikor benyomja az ötödik emeleti gombot, amikor a szeme előtt elúsznak az emeletszámok, és amikor a liftajtó nyikorogva kinyílik, amikor lendül a karja, amikor a két rövid csengetés fülébe hasít, akkor már tudja, hogy amit tesz, az visszavonhatatlan, s már meg is bánja. Tudja, hogy nem szabadna várni, hogy el kéne rohanni, mégis ott áll a zárt ajtó előtt és vár. Vár valamire, pedig jól tudja, mi fog történni, mégis reméli, hogy ezúttal másképp lesz. Hogy tárt karok várják, puha ölelés, kényeztető, becéző szavak. Hiszen ő úgy jött – mit jött, úgy futott, rohant kalapáló szívvel, csordultig szerelemmel –, hogy kiadja, kiontsa, egyenesen bezúdítsa az ajtón: itt vagyok! Szeretlek! Szeress!

Testén végigremeg az odaadás minden kínja és gyönyöre. Szép szerelmétől meghatódva már könnyezik is, amikor a lakás mélyéről ajtónyikorgás, csukódás, léptek nesze, s a kigyúló fények közeledése kijózanítják. Orra előtt az ajtó helyett csak a kisablak nyílik ki, s a szeretett arc a mintás rács mögött széttördelt, fagyos és kemény. Az imádott szemek máskor ravaszkás, hunyorgó fényei az előszoba sötétjének barikádjai mögül gyűlölködve nyilazzák. A máskor bársonyosan meleg hang, most kopogva kong a lépcsőházban. Figyelmeztet, fenyeget, okít. A szavak jelentéséből alig jut el valami az értelméhez. Csak azt tudja, hogy elveszett, elbukott, megsemmisült. Mégis motyog valamit, hogy engedje be, mert valami fontosat akar mondani, pedig már mit is mondhatna? Semmit. Ha kinyílt volna előtte az ajtó, ha váratlansága ellenére is várták volna, ha örültek volna érkezésének, az más. Akkor talán elmondhatta volna, de így! Az ablaktábla elutasítóan bevágódik.

Mit állsz még itt, te kis hülye! Ki vagy rúgva! Kirúgattad magad. Sikerült. Most jobb?

Hát sohasem tanulsz? Hiszen tudod, szó nélkül nem lehet beállítani, csak előzetes bejelentésre, vagy hívásra, amikor rád hangolódva vár.

És te, mégis, újra meg újra megkísérled a lehetetlent. Miért? Arcodon a megaláztatás szégyene és dühe. Ha látnád magad! Kisszerűséged abban van, hogy lehet bárminő nagy a szerelmed, lángoló vagy perzselő, saját vétked miatt, most Rá haragszol. Gyűlölöd. Pedig ő, aki egy cseppet sem következetes, ebben az egy dologban hajthatatlan. Törvényerőre emelte szabadsága védelmét. És te, ezt akarod megszegni és megszegetni vele? Gyűlölöd, igaz? És magadat? Gyenge vagy. Szerelmes kamasz.

Soha többé! Soha többé! Sziszeged, fuldoklod, motyogod, dadogod sértett indulattal, könnyes arccal, ahogy hármasával rohansz lefelé. Soha, soha, soha! Vége, vége, vége! Soha, soha, soha! Rohansz, rohansz valami visszavonhatatlan marhaságot elkövetni. Tele vagy önsajnálattal és már nem is gondolsz rá, az asszonyra az ajtó mögött, akit szeretsz, s aki a rácshoz simulva hallgatja dübörgő lépteid távolodását, és szorongva reszket a szerelemért, amelyet ágaskodó, dacoskodó, virtuskodó indulatoddal éppen most igyekszel véglegesen szétrombolni.