Orbán és Salvini a kerítésnél

Csak azt remélem, titokban már néhányan szégyellik e „nevezetességünk” mutogatását azok közül, akik ma még kéjelegnek benne, netán lelkesedést is mutatnak…

Nagyon nehéz ezt elviselni, és egyre nehezebb. Még az sem könnyíti meg a dolgot, hogy az jut eszembe: de hisz Orbán tényleg olyan már, mint Ceausescu..! Büszkén tekinti meg és mutogatja nagyra becsült vendégének Orbánia megtestesített szellemiségét. Kezet fog a rendőrökkel, akik bárgyún vigyorognak; a vendég, akit meglehetős joggal fasisztának minősít a nemzetközi sajtó, félénken megsimogatja a kiszolgáltatott rendőrkutyát, amelyiknek pedig harapnia kellene… Viszolyogtató bohóckodás volna, ha nem a mi bőrünkre menne a játék.

Orbán Pomádé királyként járja az országot és a világ diktatúráit – teheti, mert a bámészkodva, lelkesedve leselkedők közt sehol egy kisfiú, aki elkiáltaná meztelenségét. Képmutatón hivatkozhat a kereszténységre is – a lelkesedve leselkedők bigottak vagy köpnek az egészre; a „történelmi” egyházak száját pedig pénzzel tömik be. Vagy éppen nincs is kifogásuk e blaszfémia ellen.

A helikopter, amellyel a kerítéshez érkeztek, és Orbán öltözéke azt sugallja: háborús a helyzet… „Miniszterelnökünk” nem nőtte ki gyermekkorát: állandóan katonásdit játszik. Ő a hadvezér!

De e játékban mi vagyunk a bábuk. A magyar lakosságnak pedig ugyan kisebbsége, ám jelentős része szívesen vesz részt e hadijátékban – elfelejtve, hogy ilyesmiből sosem jött ki jól ez az ország.
Németh Szilárd meg valahol készíti a bográcsost…

És a szolgahad meg az önkéntes idióták képe ragyog… S van, aki gagyog: az „új Európa építőiről”, az illiberalizmus dicsőségéről, Orbán Viktorról, az európai politika egyik vezéregyéniségéről delirál, akihez képest Merkel asszony már csak „nyugalmazott politikus”…

Hiába: pénzért, hatalomért minden eladó. Pedig mindent tudunk, mindent láttunk már – ha máshol nem, hát Jancsó Miklós filmjeiben.

És mennyire jellemző, lényegre mutató az euronews képe: nincs EU-zászló, csak turulos magyar és olasz(!)…

Nagyon mélyre süllyedtünk. Olyan mélyre, ahol már nem nagyon vannak szavak. Csak a szégyen, a szégyen, a szégyen.