Pá, Drágám!

1900-ban született, vegyes házasságban élő keresztény nagymamám levele fiához (nagybátyám), aki 1946-ban, mintegy 20 évesen egy teherautóval átszökött a határon.

1947., Budapest „ … Drágám! Egyetlenem!

Tegnap egy kis kellemetlenségem volt a levelek miatt. Jött a postás, hogy a 62-es Postahivatalba menjen be Apu a saját érdekében, a Farkas felügyelő úrhoz. Először nem tudtuk mire vélni. Találgattuk Apuval, hogy talán a rádió nincs a nevünkre írva? Vagy a liszt miatt, amit Bokodon úgy adtak fel, mint cukrot? Végre én rájöttem, hogy na, biztos a leveleim miatt, amit úgy csempésznek ki hozzád, a postát megkerülve.

És valóban! Jött a postás, hogy rájöttek, de ha politikailag nincs bennük semmi, akkor nem lesz semmi baj. Így Apu helyett én mentem fel, és persze kibeszéltem magamat. A felügyelő egy kis nyamvadt, sápadtka, sovány bácsi volt, aki elmondta, hogy neki tíz gyereke van. Nem is néztem ki belőle ennyit, de még egyet sem. Jött nekem azzal, hogy ő feljelenthetne, máskor ne tegyek ilyet, mert a postát károsítom. Ideadta az elfogott két levelet és én eljöttem.

Apu meséli, hogy most jönnek haza a hadifoglyok. Hát én úgy vagyok velük, hogy nem is tudom. Most van gyűjtés a számukra. A legtöbbje mind német-párti volt és nyilas érzelmű. Csak véletlenül kerültek fogságba. Hány és hány gyilkos lehet közöttük, aztán most ártatlan képpel jönnek haza, hogy nekik milyen rossz dolguk volt. Egye meg a fene őket! Persze a család boldog. És persze az sem igaz, hogy mind nyilas és fasiszta érzelmű, mert Öcsi apja is kint van fogságban, Oroszországban. Pedig az aztán igazán jó ember volt, őt nem érdekelte, hogy az én Korikám félzsidó, sőt! Inkább segíteni akart. Ezért is támogatta a házasságukat Öcsivel. Igenis vannak kivételek és jó keresztények is! …

Szégyelltem magam a múltért

Mamika ma is volt moziban. Nem volt kielégítő a műsor. Éppen erről beszéltünk Apuval, amikor a mozi előtt összetalálkoztunk Ujhelyiékkel, akikkel legutoljára egy csillagos ház kapujában találkoztunk a háború alatt. Várták, hogy 11 óra legyen, hogy ki tudjanak menni, vásárolni. Éppen arra jártam. Ujhelyi bácsi ott állt kis kosárral a kezében, gyengén ruházkodva, mellette a felesége soványan, és én akkor megígértem nekik, hogy szerzek kolbászt. Éheztek. Akkor ígértek nekem vagy tíz kiló kolbászt, de aztán nem kaptam meg.

Most, hogy találkoztam velük, szinte szégyelltem magam a múltért, mintha legalábbis én tehettem volna a múltról. Most elegánsak voltak és kihízottak. Rögtön azzal kezdték, hogy mikor is láttuk egymást utoljára? Szerencsére pont befutott a hatos villamos és elszaladtunk Apuval. Én akkor is, amikor a csillagos ismerőseimmel találkoztam, úgy szégyelltem magam, mintha én találtam volna ki a csillag viselését. Pedig én voltam az, aki nem engedtem a gyerekeimnek, se Neked, se Korikának hordani. Mert hát szégyellheti is magát az, aki kitalálta ezt a megkülönböztetést. Persze, akkoriban is szépen levizsgázott a magyar keresztény társadalom. Hát ezért nem járok én templomba.

Folytatom Drágám, Mamika újra itthon.

Egyetlenem! Debrecenben történt, ezt hallottam egy öreg zsidó bácsitól, amikor Miskolcra utaztam. Egy nagy kávéházban este, ahol sok volt a vendég, egy dizőz énekelt. Egy férfi, aki kissé ittas volt, odaszólt, hogy miért engednek ilyen zsidó ringyót a parkettra énekelni. Egy elegáns keresztény úriember odament, és felpofozta. Nagy verekedés lett. Többen a rendőrségre kerültek. De pechük volt a fasiszta habzó szájúaknak, mert szerencsére egy meggyőződéses kommunista volt szolgálatban, de elsősorban olyan emberi érzésű, aki jól helybenhagyta az illetőt és lecsukatta. És az ember, aki ezt elmesélte, annak az egész családját kiirtották a nácik. Feleségét, gyerekeit. Úgy zokogott a szerencsétlen.

Aztán én is elmeséltem a mi kálváriánkat, a sok rettegést, hogy vitték el Aput a nyilasok, az én összes kálváriámat, Kecskemétet, de még a negyedét sem mondtam el, mikor már Miskolcon voltunk. Tudtam, hogy Ózdra is mennek, hát elmondtam nekik az ózdi utamat. Sohasem láttam volna, ha a fiam –Te Aranyom, édes Pistikém – nem ott lett volna munkaszolgálaton. Hát drágám, sohasem felejtem el Hangonyt. Ahogy mentem a parasztszekéren. Huszonöt forintért vitt el a paraszt bácsi. Akkor az nagy pénz volt. Átvágtunk a réten, hogy nehogy csendőrrel találkozzunk. Persze a saját bőrét is féltette. Egy nénikét, aki a szembejövő kocsi bakján ült, megkérdezett, hogy nála vannak-e munkaszolgálatosok. Mondta, hogy vannak, de a nevedre nem emlékezett.

De van egy szemüveges gyerek, azt Szüzikének hívják. Hát az voltál Te, drágám! És amikor megérkeztünk és láttam a sok fiatal zsidó gyereket, én könnyes szemmel kérdezgettem utánad. Előttem van még most is, ahogy rohantál felém, a nyakamba borultál és csókoltál és én sírtam, és körülvettek a fiúk minket és csak néztek, néztek. Délután bementem a faluba, hogy a csendőröktől engedélyt kapjak, hogy ott maradhassak, és akkor rám akarták fogni, hogy zsidó vagyok, hamisak az irataim, és csak azzal engedtek el, hogy azonnal hagyjam el a falut, de én mégis ott aludtam egy parasztházban, ahol befogadtak. Mindig eszembe jut az a nap, amíg élek. Istennek hála, ti megúsztátok.

De én a csendőröket nagyon utáltam.

Nem mondom, voltak, akik rendesen viselkedtek, de a legtöbb vadállat volt. Bözsi néni is mesélte, hogy amikor ő Zoli bácsit volt meglátogatni, és még vagy 3-4 keresztény asszony az urát, hát a csendőrök elfogták őket és az egyiket meg is verték. Nyakukba akasztott cédulával kísérték ki őket az állomásra, a cédulán ezzel a felírással: „ Zsidó kurvák vagyunk!”- és nevettek. És az úton a járókelők is nevettek, és senkiben sem volt egy kis részvét sem. Azoknak az asszonyoknak, egyiknek sem tért vissza az ura, ahogy Zoli bácsi sem. Hiába várja Bözsi még mindig. Nem jön az már. Megölték.

Hát én emlékszem még arra, hogy a Te századosodtól – ott Kecskeméten –, attól a vöröstől, hogy féltek akkor ott, amikor először meglátogattalak. Milyen korlátlan úr volt. Terített asztalnál evett és körülvették a barátnői. Én nem féltem tőle. A jómódú zsidóknak persze sok ezer pengőjükbe is belekerült, hogy követhessék a gyerekeiket. Én is összebarátkoztam ilyen családdal, így követhettelek Téged mindenhová, s elnézték, hogy ott vagyok mindenütt. Utáltam a barokk várost, mert én ott úgy tapasztaltam, hogy mindenki rossz. Nyitott szemmel és füllel jártam-keltem, és mint keresztény, mindent hallottam, amit beszéltek. Senkitől sem hallottam sajnálkozást a zsidóság felett. Örültek, hogy eltüntetik őket onnan.

Sírnom kell!

A Barátok templomában, az óvóhelyen, ott is csak azt hallottam, hogyan tárgyalták a zsidók végleges kipusztítását. A budapesti gettó aláaknázását is ott hallottam először az egyik barát szájából, aki megnyugtatta híveit, hogy csak legyenek nyugodtak, a zsidó kérdés meg lesz oldva radikálisan, ide nem jönnek vissza soha többé. Hát ebben sajnos részben igaza is lett. Vajon ezzel a baráttal mi lett? Most is a helyén van, és hirdeti Isten igéit? És közben űzik a föld alatt aljas kis mesterkedéseiket?

A rádióban most közvetítik Juhász Gyula (a tíz évvel ezelőtt meghalt nagy magyar költő) 85 éves édesanyjával készített riportot. Sírnom kell! Istenem, milyen szomorú, egy ilyen öreg édesanyának eltemetni a fiát, és túlélni! Gyönyörű, szomorú verseit hallgattam. Majd elküldöm Neked a Testamentumot, amit az anyjához írt. Kár, hogy eddig nem igen foglalkoztam a magyar költők műveivel, de ezen túl olvasni fogom őket. Aput majd elzavargálom a könyvtárba. Szép Ernőt, azt igen. Azt mindig elolvasom. Az újságban a kis jegyzeteit. Neki lelke van, szíve. Pedig, hát ő is zsidó, és jobb magyar, mint a legtöbb keresztény. Hála Isten, ő életben maradt. Majd kivágom a cikket és lemásolom.

Pá, Drágám! Elfáradt Mamika. Holnap folytatom.”

Kapcsolódó

Születésnapomra