Banánköztársaság
Pankotai Lili és az etikus újságírás a Behemótra vár
Az újságírásról: “Egy újságírót zaklatni és akadályozni a munkavégzésében nem szabad és elítélendő” – jelentette ki Móczár Gábor, a “Nemzeti Örökség Intézetének” főigazgatója.
“Egy újságírót zaklatni és akadályozni a munkavégzésében nem szabad és elítélendő” – jelentette ki az újságírás közegéről Móczár Gábor, a “ Nemzeti Örökség Intézetének” főigazgatója.
Hol máshol?
S tette mindezt az egyik legjobb, leghitelesebb helyen, ahol ilyesmit el lehetett mondani: a Hír Tv Vezércikkjében. Abban a műsorban, amely a maffiamédia egyik agitációs propagandára és fenyegetésre szakosodott programja. Érdekes, hogy a Hír Tv az elmúlt, kínosan hosszú évek alatt egyszer sem érezte úgy, hogy erről meg kellene kérdeznie a Fidesz vezetőit is…
Az rendjén van, hogy csak saját, hivatásos hazudozóikkal állnak szóba..?
Orbán, Kövér és társai agresszivitásukkal, pimasz elérhetetlenségükkel nem akadályozzák újságírók munkáját, nem próbálják megfélemlíteni őket..? Olyan emberekét, akik valóban újságírók!
Az rendjén van, hogy csak saját, hivatásos hazudozóikkal állnak szóba..? Az netán tisztességes eljárás?
Már elnézést, hogy a tisztességet említettem: méltánytalan dolog e tekintetben Pankotai Lilit az említett „urakkal” együtt emlegetni… Persze ugyanilyen méltánytalan volna mondjuk elméjének állapotát a beszámíthatatlan voltában is kiszámítható Kövérével összevetni.
Fricz, a terminátor, Kötcse felé félúton
A hírhedten független, “munkáját” már-már kegyetlen tárgyilagossággal végző Alapjogokért Központ valamiféle tanácsadója, Fricz Tamás persze fölháborodott a lány viselkedésén, mondván:
Pankotai Lili átlépett egy határt.
Én azt hiszem, nem Pankotai Lili lépett át egy határt… És akik átlépték, már régóta “odaát” vannak. Nem attól lesz valaki újságíró, hogy kamera, mikrofon van a kezében. Lehet akár igazolványa is – önmagában nem ér az semmit…
Tisztelek-becsülök minden munkát
Ugyanakkor tudom, vannak olyan feladatok, amelyeket akármilyen meggyőződésű emberek is jól tudnak teljesíteni. De vannak hivatások, amelyeknek nem mindenki képes megfelelni. Nem orvos az, aki szándékosan félrekezeli betegeit. Nem pedagógus az, aki fundamentalista nézeteket terjeszt diákjai között, és folyamatosan hazudik nekik.
Az újságírás is valami ilyesmi. Jó, nem mindenki képes megfelelni a Deák Ferenc-i követelménynek – “hazudni nem szabad” -, de azért évtizedek óta mást se tenni mégiscsak olyasvalami, ami határátlépést jelent, ami után az illetők aligha nevezhetik magukat a szó teljes értelmében újságírónak. Az „elemzőkről”, „tanácsadókróll” hasonlót mondhatunk. Tragikus helyzet, hogy hosszú ideje jelentős részben ilyenek határozzák meg az orbániai közélet atmoszféráját.
A Behemótra várva
Az ilyen “újságírók” persze roppant öntudatosak, bár ha szívósan kérdezgetik őket, olykor el-elhúznak a… Viszik magukkal, ha van, sajtóigazolványukat is. Az igazolványok hitelességéről az jut eszembe, hogy érdemes elolvasni kedvenc macskám, A Mester és Margarita Behemótjának szavait. Így szólt a szerencsétlen sorsú Berlioz temetésére érkezett haszonleső rokonhoz:
“A személyi igazolványát! – rivallt rá a kandúr, és kinyújtotta párnás mancsát.
…
Melyik osztály adta ki ezt az igazolványt? – kérdezte a kandúr, az igazolványban lapozgatva. Poplavszkij nem válaszolt. – A négyszáztizenkettes – válaszolta meg tehát a kandúr saját kérdését. – Mindjárt gondoltam! Ismerem azt a társaságot, azok minden jöttmentnek kiállítják az igazolványt. Én ugyan nem adnám ki az olyannak, mint maga! Nem én, semmi pénzért! Csak egyszer jól a szeme közé néznék, és máris megtagadnám! – Annyira feldühödött, hogy a földhöz vágta az igazolványt. – Jelenléte a temetésen nem kívánatos – jelentette ki hivatalos hangon. – Haladéktalanul utazzék vissza állandó lakhelyére.”
Nem árt az, ha néha valakik, Pankotai Lilin kívül is, Behemótként viselkednek ezekkel az „újságírókkal”…
Szerző
