Magdi anyus első szerelme – Fodor Zsóka vallomása

Flaubert szerint szenvedésünket mindenüvé magunkkal visszük. A sebeket nem lehet levetni, mint a ruhánkat, s azok, amelyeket szeretünk, s újra meg újra fölvakarunk, nem gyógyulnak be sohasem. Hát így vagyok én életem első szerelmével, azzal a csodálatos érzéssel, amelyet Feri váltott ki belőlem – meséli Fodor Zsóka, színművésznő. – Együttléteink minden percére úgy emlékszem, mintha most történt volna. S valahol legbelül a szakítás is ugyanúgy fáj, mint akkor, holott azóta már több évtized telt el.

A művésznő történetét az alábbiakban adjuk közre

Alig kamaszodó 15 éves lány voltam. Bárhogy is szerettem volna, nem tanulhattam tovább. A szüleim elváltak, s nekem dolgozni kellett, mert édesanyám sokat betegeskedett. Voltam segédmunkás a csokigyárban, postáskisasszony, de még  fejmosó lány is egy fodrászszalonban. Munka után Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába jártam Sztankay Istvánnal, Koncz Gáborral – meg Ferivel. Miután pénzünk nem volt, nem telt a 150 forintos tandíjra sem. Már-már abbahagytam a tanulást, amikor tanáraim úgy döntöttek, tandíjmentességet kapok – nem engedik veszni a tehetséget. Ferinek nem tudom, mi tetszett a nyurga, hosszú kezű, hosszú lábú, kissé esetlen tinin. Talán a vidámságom, a humorérzékem, a gyakran ellenállhatatlanul kirobbanó kacagásom. Minden esetre,  rendületlenül kísérgetett. 1956 október 23-án is. Gyalog mentünk az Alkotás utcától egészen a Fehérvári út közepéig. Magával ragadott minket a forgatag, mindketten éreztük, hogy körülöttünk történelmet írnak.

Aztán a forradalom szele elsodort bennünket egymástól.

Három esztendeig semmit sem hallottam felőle. Egy napon az utcán valaki a nevemet kiáltotta! Megfordultam, s egyenest Feri ölelő karjaiba estem. Volt miről beszélgetnünk, hiszen évekig éltünk egymás nélkül. Feri már harmadéves volt a színművészetin, én pedig munka mellett, esti gimnáziumba jártam. Feri elmesélte, hogy úgy döntött, a barátaival együtt elhagyja az országot. Aztán meggondolta. Úgy érezte, nem mehet el nélkülem. Ugyan lehet, hogy már el is feledkeztem róla, hiszen egy kis csitri voltam amikor utoljára látott, de maradnia kellett, hogy találkozhasson velem. Nos, akkor kezdődött tulajdonképpen a mi szerelmünk. Még mindig kislány voltam, Ferin kívül nem udvarolt nekem senki. Egymással ismertük meg a testi szerelmet is.

S Feri elkezdett engem nevelni, a saját ízlése szerint formálni, alakítani. Műveltségemet, olvasottságomat neki köszönhetem. Listát állított össze nekem azokról a könyvekről, amelyeket el kellett olvassak. Ő maga a piaristáknál végzett. Aszkéta alkat volt. Nem ivott, nem dohányzott, abszolút mértékletesen élt. Minden időmet kisajátította, ha távol voltunk egymástól, részletesen elszámoltatott valamennyi percemről. Rendszeresen ellenőrizte, hogy haladok a tanulással, az általa előírt szép- és szakirodalommal. Esténként pedig ott toporgott az iskola előtt. Ha Feri volt elfoglalva, és játszott a Nemzeti Színházban, akkor nekem kellett bemenni, és megvárni az előadás végét. Eleinte tetszett, imponált a dolog, de később kezdett mind terhesebbé válni. Úgy éreztem, láthatatlan börtönfalak magasodnak körülöttem.

Közben Feri unszolására én is jelentkeztem a főiskolára.

Rossz, nem hozzám illő verseket, monológokat választottam. Nem is vettek föl.. Egy év múlva újból ott voltam, de most már hozzám illő szöveggel. Rendesen el is képesztettem a 32 tagú bizottságot, mert Heltai Jenő Néma leventéjéből a Beppó-monológgal nyitottam rájuk az ajtót. Egyhangú igennel szavaztak rám, mint rendkívüli tehetségre. Így fordulhatott elő az a szokatlan és ritka eset, hogy van ugyan főiskolai diplomám, ám nincs érettségi bizonyítványom.

Teljesült hát a leghőbb álmom: főiskolás, színésznőjelölt lettem.

Bekerültem egy idegen, másfajta közegbe, mint amilyenben eddig Feri mellett éltem. Végre kinyílt előttem a világ, a maga ezernyi csodájával. Észrevettem, hogy mennyi csinos fiatalember van körülöttem, hogy milyen soknak tetszem. S akkor jött a baj. 19 évesen terhes lettem. Mindent kipróbáltunk, amit az ismerősök ajánlottak. Üldögéltem forró vízben, leugráltam a szekrény tetejéről, s hatalmas farönköket cipeltem. Mikor már azt hittük, keresni kell egy orvost, aki titkon elvégzi a tiltott abortuszt, elvetéltem  Feri akkoriban már ritkán bukkant föl a főiskolán, hiszen végzett színész volt, s a filmforgatások, a vidéki próbák és előadások gyakran távol tartották. Nekem pedig kezdett szűk lenni a kettőnk szigorú elveken és fegyelmen alapuló kapcsolata. Emlékszem, amikor rájött, hogy titokban dohányzom, három napig nem állt szóba velem. Tehát ő vidéken játszott, és megszűnt az állandó ellenőrzés. Én pedig belevetettem magam a főiskolai életbe és a bulizásokba. Jártunk a Közgázra, Bergendyékhez, aztán házibulikra, meg hatalmas rock and roll partikra. S miközben őrületes levélváltásban voltunk – tíz oldalas levelek jöttek-mentek – élveztem, hogy megszűnt a bezártság.

Aztán, ahogy az már a fiatal lányokkal gyakran előfordul, egy házibulin megismerkedtem egy igen jóképű, kisportolt kajak Európa-bajnokkal. Beleszerettem. Randevúzgattunk, s miután az időmmel nem igazán tudtam volna elszámolni, hazudozni kezdtem Ferinek, mert igazán mégis őt szerettem és nem akartam szakítani. Ám Feri megtette. Hamar elmúlt az Európa-bajnok iránt érzett szerelem. Bocsánatot kérő, bűnbánó, őszinte szerelmet, hűséget ígérő levelemet Feri fölbontatlanul visszaküldte.

Heteken keresztül csak zokogtam.

A legmegértőbb hallgatóm egy végzős dramaturg, Trencsényi Imre volt. Addig-addig panaszkodtam, s ő addig-addig vigasztalt, amíg vizsgadarab született az én szomorú szerelmem történetéből. Engem Tordai Teri játszott, Ferit pedig Izsóf Vilmos. Fogalmam sincs róla, hogy a főiskolások közül hányan tudták: ez az én történetem. Talán azok tisztában voltak vele, akik a színpadon voltak. Minden esetre én ott ültem egy zsöllyében, s hallva – Tordai Teri tolmácsolásában – saját mondataimat, keservesen zokogtam.

Még annak idején megbeszéltük, akármi is történik, bárhogyan alakul is az életünk, szerelmünk beteljesülésének tizedik évfordulóján találkozunk a Vadásztanya nevű vendéglőben. Így is történt. Nagy izgalommal s titkolt reményekkel mentem a találkozóra. De csalódnom kellett. Feri haragudott rám a színdarab miatt. Azt mondta, kiadtam a szerelmünket. Egy sértődött, idegen ember ült velem szemben az asztalnál, s nem tudtam már vele miről beszélgetni. Soha többet nem láttam. Annyit tudok róla, hogy mindössze három nő volt az életében, ám sohasem nősült meg.

Nagyon erőteljesen különbözött a természetünk. Tulajdonképpen csoda, hogy három éven át kibírtuk egymás mellett. Ennek ellenére, semmit sem bántam meg. Sokszor voltam szerelmes, rengeteg kapcsolatom és két férjem is volt, de a szakítás sose fájt igazán. Csak akkor, az az egyetlen egy…

Ő már nincs velünk

Felvidéki Judit: drága Erzsi, nem felejtlek! – Letelt az öt perc, amíg még éltél