Suba Attila: felszabadult zenét kell játszani

Magyarországon kiemelkedően sok jó zenész van, de a zeneipart reformálni kell, mert az ország nem kicsit van elmaradva nemcsak Nyugat-Európától, hanem már a keleti szomszédjainktól is – mondta Suba Attila a lapunknak adott interjúban. A SoulFool Band frontembere – aki az együttesével képviselte az országot Norvégiában, a European Blues Challenge-en, az Eurovíziós dalfesztiválnak a blues változatán – azt is hangsúlyozta, hogy a magyar közönség nagyon nehezen tud kikapcsolódni. Lehet, hogy ebben a magyar pesszimizmus is benne van, ezért fontos a műsor elején egy erős belépéssel lenyűgözni az embereket.

– Alapvetően blues énekesnek tartod magad?

– Igen. A Blues és a rock and roll műfaját csináltam nagyjából hét éven keresztül a Vadvirágokkal, és aztán elkezdtem a jazzen keresztül, a New Orleans-i dixilanddel, a soul énekléssel, meg a gospellel foglalkozni. Ez egy iszonyat terjedelmű világ, ami zseniális énekesekkel van tele. Nagyon izgat, és nagyon érdekel, megpróbálom ezzel színesíteni a zenét, de úgy gondolom, hogy alapvetően blues énekes vagyok.

– És hogy lettél az?

– Gyerekkoromban, öt-hat évesen bakelitlemezeket hallgattam, amik otthon voltak: Hobótól a Vadászat, pár HBB lemez, Pink Floydtól A fal, meselemezek, meg volt egy ACDC album. Az öcsémmel ezeket a lemezeket rakosgattuk fel. Aztán általános iskola és gimnázium alatt hallgattam popzenét, rapet és nagyon sok metált. Egyik este éjfél felé kimentem a konyhába, mert éhes voltam, meg akartam kenni egy zsíros kenyeret, és bekapcsoltam a Kossuth Rádiót, ami éjfél környékén általában dögunalom volt. De most egy gitárosról beszélgettek, akit Jimmy Hendrixnek hívtak, hogy mekkora zseniális gitáros volt, és utána benyomták a Foxy Lady-t. Én ott akkor teljesen megsemmisültem, hogy ez milyen iszonyatosan jó zene! Rákerestem, kiderült, hogy blues gyökerű. Elkezdtem Robert Johnsont, Muddy Waterst, BB Kinget hallgatni, utána jött Clapton, majd a progresszívek, Deep Purple, Doors, Led Zeppelin, az egész világ, később a jazz, a soul, és most tartok a funkynál. Az elmúlt másfél évben csakis funkyt hallgattam reggeltől estig.

Fotó: morpho

– És most a funkyt és a gospelt emeltétek be a SoulFool Band műsorába.

– Igen, de nem értem, Magyarországon miért ilyen nehezen fogadják ezt be. Maga a gospel műfaja és a funky olyan, ami felszabadító, sok energiát tartalmazó, nagyon szabad zene. Egyébként nagyon nehéz lejátszani.

– Pont azért nehéz, mert szabad?

– Igen, aki funkyt és gospelt tud játszani, az már majdnem mindent tud. Ahhoz nagyon jó muzsikusnak kell lenni, ezért van mázlim, hogy a SoulFool Band tagjai zseniális zenészek. Ez nagyon szabad zene, én is szabadnak érzem benne magam, és ezen a zenén keresztül szeretném kifejezni azt, hogy igazából egy közösségként könnyen tudunk együtt élni. Aki volt már SoulFool Band koncerten, az nagyjából érti, miről van szó. Annyi a lényege az egésznek, hogy a koncerten van a zenekar, meg van a közönség, és ez nem két külön dolog, hanem egy egységnek a része.

Fotó: morpho

– Ezért van az, hogy azt, ahogyan az emberek a színpad előtt szoktak tombolni, te felviszed a színpadra?

– Ha a zene elindul, akkor ezt hozza ki belőlem. Örülök, ha mások is elkezdenek táncolni, mert az felszabadító dolog. És most nem arra gondolok, hogy valaki egy diszkóban négy órán keresztül lötyög, hanem hogy a zenével együtt táncol, a zenére reflektálva mozog. Ez az egyik fele. A másik pedig, hogy ezzel az embereket egyből berántom a produkcióba. Én mindig is úgy gondoltam, hogy először be kell rúgni az ajtót, és utána lehet szépen építkezni meg felépíteni mindent.

– Célod is felrázni az embereket?

– Igen. A magyar közönség nagyon nehezen tud kikapcsolódni. Az olaszok, spanyolok persze, de a románok vagy az angolok meglepően nyitottak a zenére, és egyből reflektálnak. Lehet, hogy ebben a magyar pesszimizmus is benne van, de úgy érzem, hogy a magyar közönség nem tud elvonatkoztatni, nem azért megy a koncertre, hogy kikapcsoljon, és jól érezze magát, hanem folyamatosan azon gondolkozik, mi lesz a koncert után, meg holnap meg azután. Még tejet kell vennem, meg ilyesmi. Ezért fontos az, hogy a műsor elején ezeket a gondolatokat kiűzzem a fejekből egy olyan erős intróval, egy olyan erős belépéssel, ami lenyűgözi az embereket.

Fotó: morpho

– Milyenek ma a lehetőségeid blues énekesként Magyarországon?

– Nem túl sok lehetőség van. Magyarországon iszonyat mennyiségű jó zenész van. Nekem van egy teóriám, hogy sokkal több, mint máshol, de ezt még senki nem kutatta. Érdekes lenne megnézni, hogy a lakosság arányában mennyi jó zenész van egy-egy országban. Szerintem Magyarország ebben kiemelkedő. De a zeneiparnak reformálódnia kell, mert az ország nem kicsit van elmaradva nemcsak Nyugat-Európától, hanem már a keleti szomszédjainktól is. Ott kezdődik, hogy szerintem nincsen szakma. Van pár lemezkiadó, producer, vannak zenészek, vannak produkciók, de nincs hozzá rendes menedzsment, aki érti a munkáját, nincsenek lemezkiadók, nincsenek producerek, akik lemezeket találnak ki, csak pár ember. Pedig ez egy olyan dolog, amit máshol egyetemen tanítanak!

– Tehát maga a gépezet hiányzik?

– Teljes mértékben. És nem azt mondom, hogy azok az emberek a felelősek, akik csinálják, mert két kézen meg lehet számolni, mennyien vannak benne ma a magyar szakmában. Szerintem erről legfőképpen a magyar zenésztársadalom tehet.

Fotó: morpho

– Azért voltak próbálkozások, például 2000 környékén a Pankk, később a Cseh Tamás program.

– Az állam próbál támogatni, próbál segíteni. A Pankk programot nem éreztem jó konstrukciónak, a Cseh Tamás program és annak a folytatása, a Hangfoglaló, az már folyamatosan progresszív tendenciát mutat az ügyben, hogy hogyan kellene Magyarországon egy könnyűzenei támogató rendszert összehozni, de még mindig nagyon sok strukturális problémát nem érint. Amíg a magyar zenészek nem szedik össze magukat, és nem állnak ki amellett, hogy nekik is vannak jogaik, és hogy rendbe kellene rakni ezt a szakmát úgy a zenészek részéről, mint a piac más szereplőinek részéről, amíg nem lesz meg a közös akarat, addig nem túl sok reményt látok.

– Milyen lépésnek kellene ahhoz teljesülnie, hogy a magyar zeneipar működjön?

– Először azt a rendszert kellene rendbe rakni, hogy a zenészek elismerjék egymás munkáját, és közösséget alkossanak. Ez lenne a legelső lépés. Bukarestben nagyon sok román zenésszel beszéltem, ők csináltak egy szakszervezetet vagy egyesületet, és azt mondták, hogy aki tag, nem megy száz euro alatt sehova játszani Romániában. Kocsmába sem!

– És betartják?

– Betartják. Mert aki esetleg nem, azt nem hívják sehova. Itthon meg tízezer forintért meg lehet venni a legjobb magyar zenészeket bármelyik kocsmába egy estére. És a zenészeknek sajnos nincs alternatíva. Magyarország tele van tehetségekkel, és ez egy kihagyott ziccer, amit művelünk a magyar kultúrával. Hihetetlen jazz zenészek, énekesek, hangszeresek élnek itt. A világ élvonalába tartozhatnánk, híres lehetne Magyarország arról, hogy itt milyen zenekarok vannak. Most a Hangfoglalón keresztül próbálnak kivinni showcase-ekre zenészeket, meg zenekarokat, és van is értelme. De hát mennyivel vagyunk lemaradva? Vagy ötven évvel!

– A SoulFool Banddel most voltál Norvégiában, a European Blues Challenge-en, ami nem kimondottan showcase, de a zenekar megmutathatta magát.

– Igen. A résztvevő országok egy-egy zenekart küldenek minden évben az európai blues versenyre, ami mondhatni olyan, mint az Eurovíziós dalfesztiválnak a blues változata. Idén mi mentünk ki Magyarország képviseletében, ezúton is köszönjük a paksi Gasztroblues fesztiválnak, hogy kiküldött minket. Huszonegy ország között mi léptünk fel elsőként, húsz percet kellett játszani, zsűri pontozta a produkciókat, a végén pedig az első három díjat is kapott. Nem értünk el helyezést, de fontos mérföldkő volt, hogy kijutottunk Norvégiába a zenekarral, mert nagyon pozitív visszajelzések jöttek, úgy néz ki, hogy több fesztiválra sikerül majd eljutnunk. Egy ilyen nemzetközi megmérettetés mindig fontos egy zenekar életében.

– Tehát amikor azt mondod, hogy showcase, akkor olyan meghallgatásokra gondolsz, ahol a zenekar meg is mutathatja magát élőben. Erről szólna a showcase?

– Erről. A showcase közben kiderül, élőben mit tudnak előadni a zenekarok, hogyan tudnak kapcsolódni a közönséghez, milyen jó bulit csinálnak, mennyire fesztiválképes vagy klubturné képes a produkció.

– A magyarhoz képest milyen a helyzet blues szempontból külföldön?

– Kicsit jobb. Azt lehet mondani, hogy egy nyugati országban a népesség 5-8 százaléka szereti a bluest, és jár fesztiválra. Ez Magyarországon a 10 millió emberből kevés, Németországban, Franciaországban, Svájcban már kicsit több, és van terepe, így lehet blues fesztivált csinálni. Nagyobb blues-élet van, mint itthon, de azért a blues, tegyük hozzá, hogy leszálló ágban van. Éppen ezért egyre több fesztiválszervező foglalkozik már azzal, hogy a fiatalságot bevonzzák, például iskolai programokban ismertetik meg a bluest a gyerekekkel. Rájöttek, hogy különben kiöregszik az a közönség, amely a 60-as, 70-es, 80-as években szeretett bele ebbe a műfajba. Szerintem nem egyszerű külföldön sem, Nyugat-Európában sem a blues-élet, de nem szabad abbahagyni. A blues az alapja sok mai műfajnak, minden egybefonódik, a rock and roll, a jazz, a funk, a soul. Ezért is fontos lenne, hogy a blues fesztiválok sokkal nyitottabbak legyenek zenei téren, tehát ne csak a tradicionális blues zenét próbálják megmutatni. Lehet, hogy nagyobb közönséget vonzana, mondjuk, hogyha egy kicsit a soulos, funkos világot is belevennék a blues fesztivál kereteibe, és akkor azok, akiket mondjuk, érdekel egy soul zenekar, utána meghallgatnák a blues zenekarokat is, és fordítva.

– Idén te is új területre merészkedtél, mert a húsvéti fesztiválon még gyerekkoncertet is adsz. Ezt hogy kell elképzelni?

– Hébenstreit Máté zongoristával, akivel együtt alapítottuk a SoulFool Bandet, közösen alkottuk meg ezt a gyerekműsort, amit szeretnénk majd általános iskolákba, gimnáziumokba is elvinni speciális énekóra keretében. Ennek a lényege az az alapállás, hogy az énekórán van klasszikus, tehát komolyzene, meg van népzene, és ha az ember bekapcsolja a rádiót, és szól belőle a Halott Pénz, akkor nem tudja kötni sehova. Mi megpróbáljuk egy interaktív előadás keretében ezeket összehozni. Összekapcsoljuk a klasszikus zenével meg a népzenével a mai modern zenét. Elmagyarázzuk, hogy mindennek van előzménye, és amíg eljutottunk a Halott Pénzig, addig volt például egy Beethoven is közben, és ő is hatással volt a zenére. Sőt, Beethoven a mai zenére is hatással van, és ugyanúgy hatással van rá az öreg néger szomorú éneke.

– Vagyis a blues.

– Igen, bár én a bluesra nem úgy gondolok, mint egy szomorú dologra, mert nem csak a fájdalmat fejezték ki a blues-zal. A magyar népzenében is vannak szerelmes dalok, siratók, de vannak vidámabb kocsmadalok, katonadalok is. Ez a bluesban is megvan: a műfaj a teljes életciklust lefedi, a boldogságot, a szerelmi bánatot és a kocsmázást, az örömöt is. A gospel pedig ennek a világi oldalnak a spirituális része. Így áll párban a blues és a gospel. Ezért volt nagyon érdekes például, ahogy Ray Charles fogta a gospelt, ami a spirituális élmény maga, és összehozta a világi zenével.

– Ha azt mondod, hogy gospel, akkor az embereknek a feketék istentisztelete jut eszébe, ahol dicsőítő dalokat énekelnek nagyon sok szólamban.

– A gospelnek is sok ága van, nekem volt mázlim még tizenkilenc évesen Oxfordban eljutni egy fekete templomba, ahol a hátsó sorba beengedtek, ott hallottam először gospelt. Az ottani istentisztelet, az a spiritualitás, az az önfeledtség, az a szabadság, a teljes átadás össze sem egyeztethető az itthoni misékkel. Ha ilyen szintű mise lenne itthon is, akkor én biztos, hogy hívő lennék.

– Az önkifejezés más módjai is érdekelnek? Csak mert nem olyan régen készült az életedről egy fotósorozat is.

– Fontosnak érzem, hogy mindenki el tudja fogadni magát, és ha az ember el tudja fogadni magát olyannak, amilyen, akkor összhangba kerül önmagával. Ez nem magamutogatás, én nem tolom azt, hogy én vagyok a Suba Attila. Az írás vonz, de nincs rá időm. Egy érdekes szakácskönyvet szerettem volna összeírni, de most nekem az időm ezer százalékát a zene teszi ki. El tudnám képzelni, hogy akár politikai témájú újságcikkeket is írjak, de, hát az teljesen más életforma lenne.

– Ennyire érdekel a politika?

– Igen, mert a társadalom szerveződésének dinamikájáról szól. Hogy hogyan szervezi magát az ember. Van egy elképzelésem erről, hogy hogyan, milyen morális elvek alapján kellene szervezni a világot. Ez alapján, ennek a morális szemüvegnek a lencséjén keresztül vizsgálom azt, hogyan működik most a világ. Szeretném megérteni, hogy az emberek miért csinálják azt, amit csinálnak. Ez is összefügg egyébként a zenével, mert szerintem, ha nem is politikai, de humán üzenete van a koncerteknek.

– A koncertjeid végén szoktál is üzenetet intézni a közönséghez. Ez koncepció? Van olyan gondolatod, amit mindenképp el akarsz juttatni az emberekhez?

– Igen, koncepció. És igen, szeretnék. Amellett, hogy nem vagyok vallásos, nem tartozom semmilyen egyházhoz, a koncerteken elő szokott kerülni a gospel miatt Jézus története. Nekem mindegy, hogy valaki elhiszi, hogy Jézus létezett, vagy úgy tartja, hogy ez fikció. Ez nem is fontos. Maga a történet a lényeg, ami erről a csávóról szól, és igazából az, amit mondott. Ezeket a tanításokat fel lehet fedezni a 60-as, 70-es évek hippi mozgalmában is.

– Mint például a szeretet?

– Meg a békesség, a háborúellenesség, a pszichopátiás vagyonkoncentráció ellenesség, vagyis a Wall Street ellenesség. Ezek olyan dolgok, amikről Jézus is beszélt: segíts a szegényeknek, ne bánts másokat, meg ilyen dolgok. Ja, és fontos a szabad szerelem is! A lényeg, hogy azt találtam ki, hogy gospel zenét fogunk játszani, meg soult meg funkyt, és a 60-as évek hippi mozgalmának üzenetét szeretném ezen a zenén, ezen a felszabadult zenén keresztül átadni másoknak. Remélem, hogy emiatt néhányan nyitottabbak lesznek egymás iránt, és az lesz a hatása, hogy a koncerten látják, hogy közösségként tudják együtt élvezni a zenét, mert ott senki nem nézi azt, hogy ki honnan jött, meg hány éves, és mit gondol erről meg arról. Én megpróbálok közösséget varázsolni arra a másfél órára a közönségből meg a zenekarból. Ha ez sikerül ott, kis léptékben, akkor ez nagy léptékben is remélem, hogy sikerül. Egyszer majd talán eljut az emberiség arra a pontra, hogy realizálja, hogy nem különféle emberek vagyunk, hanem mindenki ugyanolyan, és akkor végre félre tudjuk rakni ezeket a piti problémákat, és az igazi problémákkal tudunk majd foglalkozni, ami nem a különböző kultúrákon alapul, hanem a pszichopátián meg a kapzsiságon és a hatalomféltésen meg ilyeneken.

– Hogyha utazhatnál más időkbe, akkor oda mennél, a 60-as évekbe?

– Mindenképpen! Még azért lenne pár kor, ahová elmennék, de a 60-as, 70-es évekbe szívesen visszamennék.

Szirmai Hedvig

Rövidesen koncertek:

A SoulFool Band április 7-én és 22-én látható Budapesten, a Vörösmarty téri szabadtéri színpadon, május 19-én pedig nagyobb volumenű klubkoncerttel jelentkeznek az Instant klubban.

Suba Attila: Ezt különösen ajánlom mindenkinek: egy szombat esti koncert, nagy buli, mondhatni, az elejétől végig a nagy show. Amúgy meg megyünk Dél-Afrikába májusban, utána nyáron Dániába, és Magyarországon meg a környező országokban sok-sok fesztiválra.

Facebook oldal
soulfoolband.com

Kapcsolódó:

https://varosikurir.hu/kep-regeny-nezzuk-csupasz-tenyeket/