Banánköztársaság
Surány Gábor: a külső kritikus szem — közéleti vita 3.
A Városi Kurír és az Kerekasztal-mp blog megkérdezte a közélet néhány fontos szereplőjét, köztük csúcs-közgazdászokat és más emblematikus szereplőket, hogy milyen kilátásai lehetnek azoknak a térségeknek és rétegeknek a jövőben, amelyek már a járvány előtt is nehéz gazdasági, szociális helyzetben voltak. Van-e és ha igen, milyen időtávban és milyen feltételek mellett esély a félzárkóztatásuk megkezdésére? Bod Péter Ákos és L. Ritók Nóra után Surány Gábor gondolatait olvashatják. (A felkérteken kívül várjuk olvasóink gondolatait is a témában.)
Prolog
Először is, nagy megtiszteltetés, hogy névtelenként meghívtak ebbe az elit körbe. Bár akadémiai tanulmányaim erre nem jogosítanának, talán éppen ez, a külső kritikus szem lehet a szerepem. Ennek igyekszem megfelelni. Tévedéseim kérem, bocsájtsák meg, gondolataimat gondolják tovább.Miképp előbbiekben említem, én egy „csekély értelmű medvebocs” vagyok, és azt se látom igazán, mi is a célja BPÁ sorozatindató írásának. És azt se biztosan, hogy kinek íródott. Azt meg aztán végkép nem, hogy én kinek írok. De ettől még elkezdhetem:
A vírus veszedelmessége vita témája lehet. Kevesebben kapták meg, mint ahányan a spanyol-náthába belehaltak, és a halálozási aránya töredéke az eboláénak. Jó, Európában rég volt ekkora, de még a „Rómeó és Juliá”-ban mellékvonalon futó pestissel se vethető össze. Arra persze elég volt, hogy néhány beteg embert felborítson, sajnos mind valós, mind átvitt, politikai értelemben. Tajvan és Honkong alig rezdült meg, míg Dél-Európa padlóra került. És ez megérne egy misét…
A Válság más miatt beszédtéma az Egyesült Államokban és Magyarországon. Az USA rég maga mögött hagyta, és a „Kondratyev-féle ciklusok” ( ,amit a Bródy család, András és János így vagy úgy itthon slágertémává tett,) ismeretében félték a következőt. Magyarországon a 2008-as válságot a többség még nem heverte ki. A négyötöd, ahogy BPÁ is írja még meg se érezte ezt a prosperitást. A válság maga izgalmas dolog. Olyan, mint a földrengés. Valahol a mélyben gyűlik-gyűlik a feszültség, majd valami apróságtól robban az egész.
Ami 2008-ban, ha jól emlékszem egy banki alkalmazott sikkasztása volt, ma a vírus
A feszültség meg készen várta. Háttérben a ciklikusság, előtérben a közbeszéd. Szóval a válságnak nincs sok köze a vírushoz. Ha elmélkedni kívánunk róla, jobb is, ha kifelejtjük. 2008-at se kentük a sikkasztásra. Mindenkit tájékoztatok, megszűnt a hidegháború. Nem olyan régen… A hidegháború vége pedig eltörölt bizonyos torzításokat a politikusok, rendőrök, konteóhívők gondolatvilágában. Ma, aki szocialista, netán kommunista, az nem feltétlenül a Bolsevik Szovjet Unió bérence. Újra használhatók lettek fontos szavak, és használják is őket… (Megjegyzem a II. világháborút követően volt egy kegyelmi időszak, amikor baloldalinak lenni, szintén nem volt ördögtől való. A munkáspártok egész Európában előretörtek, és sok helyen ekkor vezették be pl. az általános nyugdíj- és egészségbiztosítást.) Manapság újra érvényes lehet G. B. Shaw :
„Aki húszévesen nem kommunista, annak nincs szíve, aki harmincévesen kommunista, annak nincs esze”.
A világ ma elég veszélyes, de nem hiszek a demokrácia „recsegés-ropogás”- ában. Fellángoltak a viták, és nyakunkon egy ökológiai/humanitárius katasztrófa, de az előbbi talán segít felszínre hozni a problémákat, az utóbbi nem biztos, hogy a kapitalizmus hibája. Persze jó lenne rá kenni.
Mi állt helyre?
BPÁ azt írja „A rendszerváltozással a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság ugyan helyreállt, de…” Mi állt helyre? Miféle demokrácia? 1938-ban volt először titkos a választás, és akkor is csak a lakosság töredéke szavazhatott. A dzsentrivilág volt a piacgazdaság? Olvasott itt valaki valaha is Móricz Zsigmondot? És most nem csupán a szavakon lovagolok. Az egész Nagy Magyar Múlt a Csodaszarvastól, a Legvidámabb Barakig, a Kalap Bokrétától a Feljelentők Országa ködképéig lebeg. Eldönthetjük, hogy nem beszélünk a történelemről. De ha beszélünk, próbáljunk odafigyelni, mert pont a ködképekből következnek a zavaros értékrendek. Már, ha értékrendnek nevezhetők a vágyak, és gondolatok hasonlóan zavaros katyvasza.
Erről szól ez a „mi magyarok” idea, és az „Európába” harci kiáltás is.
Amiből a legtöbben annyit értünk, hogy nem csak háromévente mehetünk. Esetleg, hogy az öcskös ott is dolgozhat… Ja, és pénzt adhatnak, de ez már zavaros… Menjünk csak Európába, de a Nemzeti Konzultáción kevesen fognak voksolni a „Brüsszellel való nyílt konfliktus (13) ellen, és talán még kevesebben emelnek szót a „bankok és a multinacionális vállalatok” (7) mellett. Az sem okoz majd nagy diszkrepanciát, hogy míg Ezeknek csökkentsük, Azoknak emeljük az adókat (7,9). Pedig ezeknek igen csak köze van a nagy betűs EURÓPÁ-hoz.
Nagyjából eddig jutottam. Ez volt BPÁ alapvetése, és már itt is mennyi az egyet nem értés… Miközben lényegében egyet értünk. Köszönöm…
A sorozat folytatásában Horn Gábor gondolatai következnek hétfőn este:
„Szabadságvágyunk közös magja egyre nagyobb robajjal hullik szét. Itthon a nemzeti burzsoázia épül, minden az államon megy keresztül, akár a pályázás intézményét is fel lehetne számolni, ismerjük, tudjuk ezt. Amerikában, amint az Bod Péter Ákos esszéjében is olvasható, „a fiatalok között népszerűbb a szocializmus a piacgazdaságnál”, és ez a tendencia Nyugat-Európát is elérte már.”
