Švejk misebort szerez

Doktor Belopotoczky Kálmán apostoli tábori helynök és tricalai címzetes püspök a tridenti helyőrség tábori lelkészének Kleinschrodt Ágostont nevezte ki.

Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona a háború előtt

Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a közönséges civil pap és a tábori lelkész között mérhetetlenül nagy a különbség. A tábori lelkészben tökéletesen egyesül a pap és a katona, teljes és minden részében arányos vegyületté habarodik össze a két egymástól idegen kaszt, és egy ilyen katonai papi személy legalábbis annyira különbözik a közönséges civil lelkipásztortól, mint egy huszárfőhadnagy a becsületes lovardatulajdonostól.

A tábori papot az állam fizeti, katonai tisztviselő, tiszti rangban, joga van a kard viselésére, sőt még a párbajozásra is. A polgári lelkész ugyan szintén az államtól húz salláriumot, de emellett híveit is meg kell fejnie kellő fillérek és koronák erejéig, hogy úgy-ahogy kényelmesen és papi méltóságának megfelelő fényben élhessen.

Fekete gúnyás civil papra a közönséges baka rá se hederít, de bezzeg csattog a bakancsa sarka, ha tábori lelkész kerül a szeme elé. Ha nem tisztelegne és köszöntene feszesen, tüstént megismerné bévülről a helyőrségi fogházat. Mindebből tehát megállapítható, hogy nagy a különbség isten kétféle követei, polgári meg katonai ágensei között.

A civil pap gondja a politikai hírverés, a tábori lelkész pedig sorra gyóntatja a katonákat, és a hallottak alapján áristomba küldi őket, ami nyilván megfelel az Úr szándékának, aki megteremtette ezt a bűnös földet, és később életet ajándékozott Kleinschrodt Ágoston főtisztelendő úrnak is.

Ha a nagy tekintélyű főtisztelendő úr végigdübörgött Trident utcáin, messziről úgy festett, mint valami kósza üstökös, amelyet a haragvó isten küldött e boldogtalan város megbüntetésére. Iszonyatosan tisztelendő volt ez a katonai papi személy, és az a hír járt róla, hogy magyarországi helyőrségi szolgálata idején három párbajban állt helyt, és nyisszantotta le az orra hegyét ellenfeleinek, akik túlságosan közömbösek voltak hitükben.

Miután a császári társországban ilyen eredményesen harcolt a hitetlenség ellen, áthelyezték Tridentbe, és körülbelül akkortájt érkezett a városba, amikor a derék Švejk búcsút mondott a helyőrségi fogdának, és visszatért századához, hogy kellő vitézséggel tovább buzgólkodjék a haza védelmében.

A tridenti helyőrség új lelkiatyjának első, legfontosabb gondja az volt, hogy csicskást kerítsen magának, és sorra látogatta a legénységi szállásokat, hogy kiszemelje a legmegfelelőbbet.

Azon aztán már senki sem csodálkozhatik, hogy az első arc, amelyre pillantása esett, éppen Švejk derűsen mosolygó képe volt. Ha véletlenül nem papról lenne szó, úgy is mondhatnánk, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, de annyi bizonyos, hogy Kleinschrodt Ágoston szapora léptekkel odasietett hősünkhöz, megveregette vállát, és azt mondta:

– Velem jössz, fiam.

A vitéz Švejk eleinte ellenkezett, bizonygatta, hogy ma még semmi rosszat nem tett, de a káplár vállon ragadta, és már vitte is az ezredirodába.

Az irodában hosszas eszmecsere után a szolgálattevő altiszt röviden a következő szavakban foglalta össze véleményét a derék Švejkről:

– Das ist ein Mistvieh.

Kleinschrodt főtisztelendő úr azonban szavakészen vágta rá:

– Isten barmai közt is lehetnek jólelkűek.

Švejk nem szólt semmit, csak alázatosan bólogatott hellyel-közzel. Mosolygós képe szemmel láthatóan gömbölyödött, és a katonai lelkek pásztora e derűs, jóságos arcra tekintve nem is érdeklődött tovább Švejk eddigi büntetéseinek tekintélyes lajstroma iránt.

Most aztán megkezdődött Švejkünk számára az igazi gyöngyélet. Suttyomban megdézsmálta a miseboros demizsont, és olyan buzgón csutakolta gazdájának paripáját, hogy Kleinschrodt főtisztelendő úr egy ízben meg is dicsérte.

– Jelentem alássan – válaszolta a derék Švejk -, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ez a jámbor állat olyan szép legyen, mint maga.

Hamarosan nagy napokra virradtak. Megkezdődtek Castelnuovo mellett a hadgyakorlatok, és ebből az alkalomból tábori mise is szerepelt a katonai parancsnokság tervében.

Kleinschrodt Ágoston istenes célokra csakis az alsó-ausztriai Vöslauban termett bort használta

Talján bornak még a bűzét se állta, így aztán, amikor a magával hozott demizson kiürült, magához hívatta derűs képű csicskását, és azt mondta neki:

– Holnap reggel elmész a városba borért. Vöslaui borért, Alsó-Ausztriából. Az ezredirodában pénzt kapsz, és veszel egy nyolcliteres hordóval. A városból tüstént visszajössz. Még egyszer mondom, jól jegyezd meg: Vöslau, Alsó-Ausztria. Lelépni!

Švejk másnap megkapta a szükséges húsz koronát; még arra is számítottak, hogy visszatértekor az őrség ne okozzon neki nehézségeket, és beeressze a táborba, ezért pecsétes iratot adtak neki a következő szöveggel: Hivatalos úton, borért!

Švejk, a derék katona beballagott a városba, útközben kötelességtudón egyre mondogatta magában a fülébe rágott varázsigét: Vöslau, Niederösterreich, ugyanezeket a szavakat ismételte meg hangosan a vasúti állomáson is, és háromnegyed óra sem telt bele, már békésen utazott Alsó-Ausztria felé.

Ezen az emlékezetes napon a tábori mise fennkölt hangulatát nem zavarta más, csak a kehelyben pirosló fanyar ízű talján bor.

Mire leszállt az este, Kleinschrodt Ágostonban meggyőződéssé érlelődött az őt egész nap furdaló homályos sejtelem, mármint hogy Švejk semmirekellő gazember, aki elhanyagolja legfontosabb katonai kötelességét.

Efölött érzett jogos felháborodásában olyan hangosan olvasta visszájáról a mindenszentek litániáját, tarkítva különféle, csicskásának szánt, nyomdafestéket nem tűrő fohászokkal, hogy az egész tábor harsogott bele, és a csöppet sem kegyes szavú esti ájtatosság visszhangja viharként hömpölygött az alpesi hegyóriások csúcsáig, majd túlcsapva rajtuk, lavinaként zuhogott lefelé az Adige völgyében Meránig, amelynek vasúti állomásán csak néhány órája utazott keresztül Švejk, a császár legderekabb vitéze, arcán a lelkiismeretes kötelességteljesítés szülte derűs mosollyal.

A vonat továbbrobogott vele, végig a völgyben, alagutakon keresztül, és Švejk barátunk minden állomáson hivatalos tárgyilagossággal megkérdezte a szolgálatos forgalmistától:

– Vöslau, Niederösterreich?

Végre Švejk mosolygós tekintete megpillantotta a vöslaui állomás tábláját, és a derék vitéz egy hivatalos képű férfiú orra elé dugta igazolványát, amelyen ez állt: Hivatalos úton, borért!

Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára (j) és Érszegi Márk Aurél, a Külgazdasági és Külügyminisztérium valláspolitikai főtanácsadója (b) az ukrajnai hívő közösségeknek szánt magyar miseborszállítmány útnak indításán a budapesti Mindenkor Segítő Szűz Mária Lengyel Perszonális Plébánia előtt 2022. május 30-án. Az Egri és a Veszprémi Főegyházmegye, valamint a Pannonhalmi Főapátság által felajánlott közel 500 liter, liturgikus célra használható, jó minőségű bort a Magyar Katolikus Karitász gyűjtötte össze, a Külgazdasági és Külügyminisztérium szállítja Lengyelországba, ahonnan a lengyel karitász juttatja el Ukrajnába. Fotó: MTI/Kovács Tamás

Švejk szeretetteljes mosollyal még azt is megkérdezte tőle, hogy merre van itt a kaszárnya

A sapkás ember a menetlevelet kérte. A derék Švejk kijelentette, hogy soha életében nem hallott ilyesmiről, és fogalma sincs róla, hogy mi az a menetlevél.

Hamarosan még két sapkás ember jött, és buzgón magyarázgatták Švejknek, hogy a legközelebbi kaszárnya Korneuburgban van.

Švejk tehát a pénztárnál jegyet váltott Korneuburgba, és vasutazott tovább.

Korneuburgban egy vasúti ezred állomásozik, és a kaszárnyában nagy volt az álmélkodás, amikor az éjszaka megjelent a kapuban a derék Švejk, és az őrségnek bemutatta a céduláját: Hivatalos úton, borért!

– Majd reggel elintézzük – mondta végül az őrparancsnok -, az ügyletes tiszt úr az imént aludt el.

A vitéz Švejk leheveredett hát az őrszoba sarkában egy szalmazsákra, és egész lényét áthatotta az a tudat, hogy megtesz az államért mindent, ami csak tőle telik. Ezzel a boldog érzéssel hamarosan el is szenderedett.

Reggelre kelve elvezették a raktárirodába. A számvevő altisztnek minden fölösleges szószaporítás nélkül megmutatta a kísérőlevelét: Hivatalos úton, borért, alatta a pecsét: Castelnuovói tábor, 102. gyalogezred, 3. zászlóalj és a napos tiszt aláírása.

A számvevő altiszt borsódzó háttal olvasta a hivatalos igazságot, és képéből kikelve vitte magával Švejket az ezredirodába, ahol az ezredes személyesen hallgatta ki őt.

– Jelentem alássan – magyarázta a derék Švejk -, Kleinschrodt Ágoston tábori főtisztelendő úr parancsára jöttem Tridentből. Vöslaui misebort kell vinnem neki, nyolcliteres hordóval.

A kihallgatást nagy kupaktanács követte. Švejk becsületes, egyszerű képe, nyílt, katonás viselkedése és a bemutatott kísérőlevél (Hivatalos úton, borért!), amelyről nem hiányzott a hivatalos pecsét és az aláírás sem – mindez a lehető legjobb benyomással volt az ezredes úrra meg a többi tiszt urakra, de ettől a bonyolult história nem bogozódott ki.

Hosszas vita után abban állapodtak meg, hogy Kleinschrodt tábori lelkész úr alighanem megkompolyodott, és nincs más hátra, mint hogy ezt a derék katonát hivatalos menetlevéllel visszaküldjék Tridentbe.

A számvevő altiszt tehát menetlevelet állított ki Švejk számára

Az altiszt derék ember volt, azt tartotta, hogy egy-két kilométer se nem oszt, se nem szoroz. A marsrutát tehát Bécsen, Grazon, Zágrábon, Trieszten keresztül állapította meg Tridentbe. Az út tartamát két napra becsülte. Még zsebpénzt is adott, egy koronát és hatvan fillért. Sőt emberséges szolgálatkészségében a jegyet is megvette, az ezredszakács pedig bajtársi együttérzésből három cipó komiszkenyeret nyomott Švejk markába.

Mialatt mindez lejátszódott, Kleinschrodt Ágoston tábori lelkész úr hajnaltól napestig oroszlánléptekkel rótta a castelnuovói sátrak közét, és bármit kérdeztek is tőle, válasza csak ez volt:

– Elfogni, gúzsba kötni, agyonlőni!

Švejket, a derék katonát az ezrednél katonaszökevényként tartották nyilván

Érthető tehát, mekkora volt a meglepetés, amikor négy nap elteltével éjszaka idején a tábor kapujában mosolyogva megjelent Švejk, a derék katona, és szívhez szóló pillantással az őrszolgálatos altiszt kezébe nyomta a korneuburgi menetlevelét és a táborban kiállított hivatalos iratot: Hivatalos úton, borért!

Természetesen tüstént lecsaptak rá, mint vérszomjas karvalyok az ártatlan gerlicére, legnagyobb megrökönyödésére megvasalták, és bezárták a fogházbarakkba.

Reggelre kelve bekísérték a városba.

Švejkkel egyidejűleg érkezett meg a helyőrségi laktanyába a korneuburgi vasúti ezred levele, amelyben az ottani ezredes aziránt érdeklődött, vajon miért küldte el Kleinschrodt Ágoston tábori lelkész Švejk közkatonát éppen Korneuburgba Vöslaui miseborért.

Švejk kihallgatása után, aki őszintén és mosolyogva szegről-végre elmondott mindent, hogyan történt, nagy tanácskozást tartottak, és Kleinschrodt Ágoston főtisztelendő úr személyesen ment el meglátogatni Švejket, a jó vitézt az egyesbe.

– Švejk, te barom, az lesz a legjobb, ha szuperarbitráltatod magad, hogy végre megszabaduljunk tőled.

A derék katona azonban őszintén a tábori pap szemébe pillantott, és rendíthetetlen nyugalommal válaszolt:

– Jelentem alássan, utolsó leheletemig szolgálni fogom a császár őfelségét!

Kiemelt kép: Solti Miklós és Cseke Sándor a Nagyváradi Állami Színház 1959-es előadásában.
Fotó: szigilgeti.ro

Soltész Miklós Magyarország nevében misebort küldött abba az országba, ahol fegyveres katonák “tömegmészárolnak” nap, mint nap