Szanyi Tibor: Marx, a nemzetközi nagytőke legkedvesebb szerzője

Látszólag viccnek hat a politikai elitek egyik kedvenc “bon mot”-ja, miszerint a nagytőkéseket az különbözteti meg a nem-tőkésektől, hogy az előbbiek gyakran olvasnak Marxot, az utóbbiak pedig csak alig. Tegyük hozzá, van itt egyféle tudásmonopólium, hiszen még a leginkább megengedő egyetemek is legfeljebb csak kisszínesként tartják Marx műveit a tanrendjeikben.

Márpedig nem lehet kétségünk afelől, hogy a kapitalizmus működését Marx írta le analitikus pontossággal,

s előrevetítései aztán rendre megvalósultak az elmúlt majdnem két évszázadban. Marx azonban azt is mondta, hogy nincs minden eleve elrendelve, hiszen ha a nemzetközi munkásosztály egyesül, és kivívja a maga igazát, akkor a globális nagytőke (finánctőke) esélyei igencsak leromlanak. Ez egyelőre nem következett be, sőt, a munkásosztály egyre inkább vesztésre áll. Ezáltal Marx elméletei manapság úgy léteznek, mint a fáraók titkai, azaz a külső felületeket mindenki láthatja, a piramisok és a Szfinx belső járatai, labirintusai azonban rejtve maradnak a nagyközönség elől. Ott vannak, sejthetjük őket, csak a bizonyosságokon nincs pecsét.

Aktuálisan viszont itt van a nyakunkon a harmadik világháború. Ha bárkinek kétsége adódna, akkor szögezzük gyorsan le, hogy Ukrajna egy imperialista háború áldozata. Nem szép dolog az áldozathibáztatás, de Ukrajna azon felül, hogy rosszkor volt rossz helyen, akarva-akaratlan aktív résztvevője a sorsa alakításának. (Persze miért is ne lenne, bár a térfélválasztás opciója helyett talán semlegességbe is vonulhatott volna.)

Ukrajna egésze olyasmi, mint Bahmut esete. Ha akarom, van valamekkora stratégiai jelentősége, de valójában mégse. Azért vált világpolitikai fordítókoronggá, mert ott állt meg a nagyok rulett-golyója. Bármi más is betölthetné ezt a szerepet. Az Északi Sarktól kezdve Tajvanon át a Szaharáig, bármi.

A helyszínt egyébként Oroszország határozta meg

A Szovjetunió felbomlása utáni Oroszország először megingott, hogy tulajdonképpen ő is csatlakozna a nyugati klubhoz, azonban merő kulturális okokból nem lelt fogadókészségre. Így nem maradt más számára, mint újrafújni a néhai birodalmi lufiját (értsd: imperializmus), kiváltképp, hogy a tőkés rendre való átállása során igencsak hátra sorolódott az USA által vezetett tornasorban. Ezenközben elképesztő módon változott a világ, s olyan abszurditásokat eredményezett, hogy például az egyaránt 67-67 milliós lakosságú Egyesült Királyság, illetve Franciaország állandó tagja lehet az ENSZ Biztonsági Tanácsának, de a világ lélekszámban legnagyobb országa, az 1.428 milliós India nem.

Kevés ész is elég annak belátásához, hogy elképesztő feszültségek duzzadtak fel, amelyek a leglátványosabban most éppen Ukrajnában törtek a felszínre. Oroszország mindössze ‘csak’ a szokásos birodalmi tempójában akarta megfegyelmezni a fickándozó Ukrajnát, ám az mindenkit meglepő módon visszaütött, amire aztán a NATO és holdudvara azonnal odaállt, így kialakult egy rettenetes, pusztító állóháború.

Annak ellenére,

hogy Ukrajna igencsak gazdag természeti és ásványkincsekben, sőt, gabonatermesztésben is világtényező, ez a háború mégse az ukránok erőforrásairól szól. Ukrajna a poszt-szovjet éra korrupt oligarcha-rendszereinek mintapéldánya, így hát a demokrácia védőbástyájaként sem értelmezhető.

Egyszerűen itt szakadt el a cérna, ami aztán globális proxi háborúvá vált.

Igazából most csak a hallgatag országok álláspontja érdemel különleges említést. Kína, Brazília, Dél-Afrika. Egy-egy kontinens nagyhatalmai, amelyek akár undorodhatnának is a vérengzésektől, mégis inkább cinikusan jóváhagyják, hogy helyettük Oroszország álljon a Globális Dél nagy menetelésének az élére. Ha az oroszok bicskája beletörik, hát akkor így járnak, a többiek számára a fontos az, hogy a 21. század nagy csatája meginduljon!

Erre itt vagyunk mi magyarok, úgyis mint zavarodott ‘belgák’

Eszemben sincs pálcát törni a magyar kormányok külpolitikai törekvései felett. Országunk Medgyessy Péter óta erőteljesen ki akar törni a tényleg elképesztő függésiből, amely igyekezet a különböző “nyitások” fedőneveit kapta. Jelentősebb belső erőforrások hiányában a külső függések oldása a nehezebbik út, így hát marad az egyoldalúságok sokrétűséggel való felváltása. Hogy ez mennyire üzletszerű, avagy morálisan elvtelen, az egy kisebb dilemma ahhoz képest, hogy hazánk világszinten is dobogós helyen áll a külkereskedelemnek való kitettségben.

Az ukrajnai háború ezért úgy jött nekünk, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. A békés seftelés helyett választanunk kellene, hogy melyik ujjunkat harapjuk meg? A bejáratottabb nyugati kapcsolatoknak vessük-e alá magunkat, vagy – amíg csak lehet – ragaszkodjunk a véres verítékkel megszerzett keleti pozícióinkhoz is?

A jelek szerint Orbán döntött

Végső esetben a Kelet mellé teszi le a voksát. Orbán ugyanis nem államférfi, hanem sóvár pókerjátékos. A nemzetközi nagytőke csatáiban esélytelen, ezért a keleti üzleti kapcsolatok korrupciós és személyes üzleti sajátosságai folytán inkább a titkos megállapodások híve. Az oroszokkal folytatott ‘állami’ kereskedelemben létezik a kacsintós vevőkijelölési jog, vagyis az állam nevében eljáró helyi hatalmasságok dönthetik el, hogy az adott üzletnek konkrétan ki legyen az anyagi kedvezményezettje? Kína más pályát jár. Ott az üzletben az ajándékozásnak van meghatározó szerepe, azaz a gigantikus külföldi befektetéseiket olajozó, jellemzően 10 százalék körüli helyi állami támogatások, hozzájárulások összegét egyszerűen visszaosztják a döntésben részt vevők számára.

Bizony, ilyen a kapitalizmus. Hol gazdasági törvényszerűségekre, hol korrupcióra, de többnyire ezek keverékére épül. Jobb helyeken van egyféle politikusi önkontroll, és tudnak vonalat húzni a közmegbízatás, illetve a személyes gazdagodás szépségei közé, de Magyarország egyelőre inkább a rosszabb helyek gyakorlatától szenved.

Személyes javaslatom az, hogy tegyük Marxot igazi közkinccsé!

Értsük a minket körülvevő világ működését, s mi magyarok, ha már globális tényezők nem lehetünk, akkor legalább a nép húzzon minél nagyobb hasznot!

Kapcsolódó

Szanyi Tibor: az, hogy az unió zárva tartsa a pénzügyi csapot, könnyedén megoldható. A kormánynak csupán húzni kell az időt...