Banánköztársaság
Szanyi Tibor: a világ vége
Az helyes, ha Magyarország jó viszonyban van a világhatalmakkal, jelesül az USA-val, Kínával és akár Oroszországgal is, ám mindez nem helyes, ha az európai szövetségeink kárára történik. Roppant törékeny ellensúlyokról beszélünk, tehát kicsit sem könnyű a feladat.
A birodalmak természete olyan, hogy addig bővülnek, amíg valaki meg nem állítja őket
Így volt ezzel Nagy Sándor, Róma, Dzsingisz Kán, továbbá a brit, francia, spanyol portugál stb. gyarmatosítók, a Török Birodalom, Napóleon, a Habsburgok, Hitler, Sztálin és a fel nem soroltak egyaránt. Ilyen manapság az USA, Oroszország, Kína és bizonyos mértkig még Európa is.
Az USA-nak jelenleg Grönlandra (esetleg Kanadára), az oroszoknak Ukrajnára, a kínaiaknak pedig Tajvanra fáj a foga.
Sajnos bekövetkezhet, hogy szépen megosztoznak, azaz mindenki megkapja a maga kis ajándékát a többiek hallgatólagos beleegyezése közepette. Tajvan egyébként tényleg Kína része, csak kiszakadt belőle, Ukrajna többször volt már orosz terjeszkedési zóna, Grönland pedig sok szempontból az amerikai kontinensen van.
Az EU annyiban kakukktojás,
hogy a bővülését békés és önkéntes úton képzeli el, sőt, feltételek tömkelegét állítva. Az összes többi katonai erőben gondolkodik. Európának nincs sok dolga Tajvan esetében, viszont nagyon is rivalizál az USA-val akár Grönland, akár Kanada tekintetében, annál is inkább, mivel Grönland valaha tagja volt az EU elődszervezeteinek, Kanada EU-s tagsága pedig egyre kevésbé zárható ki. Az EU Oroszországgal is valamilyen versenyben van, hiszen Ukrajna, Belarusz, Moldova kifejezetten célkeresztben vannak, ott van még néhány balkáni és kaukázusi ország, de még a törökök se mondtak végleges nemet egy valamikori EU-tagságra.
A szélesebb értelemben vett EU lakossága azonban pont akkora, mint az USA és Oroszország együttvéve, gazdasági teljesítmény még nagyobb is, katonailag viszont eltörpül az említett három gigászhoz képest. Nem reménytelenül, de egyelőre nagyon.
Európa függései is számottevőek
Az USA-tól katonailag, Kínától termelési-technológiai értelemben, Oroszországtól pedig energetikailag.
E függésekből sok minden oldódott, például sikeresen leváltunk az orosz energiahordozókról, de azért nem teljesen. Kína behúzott minket a csőbe az elektro-mobilitás szintjén, az USA pedig rászoktatott minket a fegyvereire. Nyilván termelünk is jó sok energiát, nem dőlt be az autógyártásunk se, és nagyon is léteznek modern európai fegyverek, illetve katonai iparok, ám a sérülékenységünk is tetemes.
Kína elleste a technológiáinkat, az oroszok visszaéltek az energiaszállításaikkal, az USA pedig általában is felmondta a barátságot.
Egyedül maradtunk. Az illúzióink utolsó fejezeteit most zárhatjuk le, amennyiben kimondjuk, hogy az USA se nem szövetséges, se nem barát, inkább egy kellemetlen ismerős, aki pénzre akarja váltani az eddigi bizalmat, amivel ráadásul visszaélt.
A Covid rendesen megcibálta a világ gazdasági blokkjait,
de talán a legszerencsésebben az EU jött ki belőle, mert az ún. “rezilienciája”, azaz ütésálló-képessége igen masszívnak bizonyult. Az USA nyakig eladósodott, a kínai gazdaság elképesztő szerkezeti aránytanságokba futott bele, az oroszok pedig épp a víz felszínén tartják felfelé az orrukat. Látszólag magabiztosak, ám igen betegek, az EU pedig rossz bőrben van ugyan, de alapvetően semmilyen komolyabb baja nincs, leszámítva egy halom életvezetési hibáját.
Mindent egybe véve, a három muskétás alig áll a lábán, de csőre töltött fegyver van a kezükben, mi pedig éppen ébredezünk, és összességében jobbak a feltápászkodási esélyeink, amennyiben nem az erőszak lesz a rendezőelv.
Kína és Oroszország azonban soha nem volt Európa szövetségese, az USA viszont annál inkább. Mostantól fogva az amerikaiak se azok. Kár lenne kapaszkodni még beléjük, mert részükről elmúlt minden érdek, sőt, Grönland kapcsán igen könnyen területi és ebből fakadóan katonai vitába is bonyolódhatunk. Oroszország már most nagyon sok engedményhez jutott, így roppant megértő az amerikai ambíciókkal szemben, s Kína is hasonlót gondolhat, amennyiben cserébe szabad kezet kapna Tajvan irányába.
Jelenleg viszont a “nagyok” egy ponton tudnak összefogni, nevezetesen egyikük sem szívleli Európát. Mi, európaiak azzal tehetjük nekik a legnagyobb szívességet, ha nyilvánosan lehülyézzük magunkat.
Egyébként gondoljunk csak bele,
nagy önkritikusan mekkorát vihoghatnánk magunkon, ha csak annyit tennénk, mint a legnagyobb hatalom:
- percenként hirdetnénk és vonnánk vissza intézkedéseket, majd hangosbeszélőn tárgyalnánk át a teljesen felesleges katonai akcióinkat;
- milliószámra parkoltatnánk a sivatagban az eladhatatlan autóink millióit, illetve letiltanánk az európai lakosságot a fél világról;
- avagy százezer számra halnának meg a fiaink úgy, hogy a hadseregünk három éve azt a területet sem tudná a megszállni, mint amennyin az ott élő emberek állítólag a velünk való egyesülésről döntöttek?
Már elnézést, de ha nem folyna patakban a vér, mindez akár egy Mr. Bean show-ban is elmenne, mármint amit a nagyok művelnek. Ehhez képest mi kitépjük a hajunkat a legkisebb botlásunk kapcsán is.
A világnak olyan értelemben vége, hogy a NATO-nak vége, a barátságoknak vége, egyedül a természetes szövetségek élhetik túl.
Magyarország nem Kínában, nem az USA-ban, de még csak nem is Oroszországban van, hanem Európában. Bármilyen is ez a kontinens, akkor is ez az otthonunk, amelyben a hazánk lakik.
Nem kéne ezt elkúrni, vagy elkúrni hagyni.
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
Szerző
