Banánköztársaság
Szanyi Tibor: le a sajtóval!
Itt Európában évszázadokon keresztül követeltük a sajtó szabadságát. Egyesek néha még az életüket is áldozták érte, hogy csak Bacsó Béla és Somogyi Béla, a Népszava szerkesztőinek 1920-as brutális meggyilkolását említsem. Időnként élvezhetjük is a közlés szabadságát, jóllehet a közélet szereplőiben igen sok düh és méreg gyülemlett fel az elmúlt évtizedekben.
Igen, a sajtóval szemben
Jómagam sok sajtómunkással, szerkesztővel, főszerkesztővel, bloggerrel, youtuberrel, kommentelővel stb. beszélgettem az elmúlt negyed században. Nem túlzok, durván tíz ezer lehet az érintettek száma. Jellemző, hogy ezeknek az egyébként magukat a szellemi felső tízezerbe soroló embereknek egy közös tulajdonsága volt/van, hogy adott esetekben gátlástalanul irkáltak rólam akár bármiféle dehonesztálót, ugyanakkor vérig sértődtek, amikor “nedves” szavaikat viszonoztam. Egyesek nem átallottak akár perbe hívni azért, mert úgy gondolták, hogy kizárólag övék a sajtó- és szólásszabadság, nekem pedig közszereplőként bárgyún tűrnöm kell szinte minden gyalázkodást és hazugságot.
Midőn e sorokat írom, gyötör a kíváncsiság, vajon a Városi Kurír szerkesztőjének lesz-e kedve és/vagy bátorsága az alábbi soraimat közreadni. Ha igen, akkor kijelentem, hogy legalább egy szabad magyar szerkesztőség létezik még az Ultrahangon túl. Sokkal több nem nagyon….
Van viszont két közszereplő, akik egyikének, Gyurcsány Ferencnek több évtizedes, a másiknak, Magyar Péternek pedig pár hónapos személyes tapasztalata van a magyar sajtónak és médiának nevezett társasággal. Véleményük egybehangzóan negatív, lesújtó, aminek újabban erősen hangot is adtak.
Jómagam mindkét nevezett urat egyaránt tróger kóklernek és hazug szemfényvesztőnek tartom, azonban a sajtóval kapcsolatos bármilyen sötét értékelésüket a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt osztom.
Kezdjük azzal, hogy szerintem sincs független és objektív sajtó
Eddig csak egyetlen egy odatartozóval találkoztam, aki őszintén megvallotta nekem, hogy sem független, sem objektív nem kíván lenni, ám sikeres és gazdag, az viszont nagyon. Ez utóbbiak kétség kívül bejöttek neki.
A sajtómunkások túlnyomó többsége többé-kevésbé eljátssza a nagyon tuti européert, s be is gurul, amikor szóvá teszik neki a sompolygásait, de azért valamennyire teszi a dolgát, amelynek fényét leginkább az innen-onnan csurranó-cseppenő pénzek polírozzák. Volt már az életemben olyan főszerkesztő, aki felhívta a figyelmemet, hogy a parlamentben elhangzott szövegemet meg ne merjem ismételni a műsorában, mert nem kíván a szponzoraival (értsd: hirdetőivel) összeveszni. Voltak többen, akik egyszerűen csak pár milliócskákat kértek azért, hogy gyakrabban szerepeltessenek náluk, aztán olyanok, akiket bizonyítottan azért fizettek mások, hogy ezt, vagy azt a figurát jó mélyen elhallgassák. (Mondjuk, a látható tényeken túl nekem elégséges bizonyság volt az, amikor pont a fizető, avagy a fizetett fél mesélte el a fülembe.)
Ott van aztán a saját bőröm
Ugyanazon médiacsoport különböző szerkesztői egyazon időszakban perbe fogtak, kitiltottak, átvertek, illetve sztároltak. Hogy ne csak rébuszokban beszéljek,
hosszú évek, hovatovább évtizedek óta ki vagyok tiltva a Népszava felületeiről, függetlenül attól, hogy éppen ki a főszerkesztő, mert a tulajdonos, Puch László így rendelkezett. Vicces, de pár éve az akkori főszerkesztő óvatlanul még írásba is adta, hogy számukra nemkívánatos személy vagyok. Az ATV viszont hol kitiltott, hol ünnepelt. Most éppen mélyvölgyben tart.
Mindazonáltal generálisan elmondható, hogy mind a kormányoldali, mind az ellenzékinek beállított liberális, mind pedig az üzleti sajtó/média betegesen irtózik a baloldali gondolatoktól, megnyilvánulásoktól, s többnyire csak akkor írnak a ténylegesen baloldali pártokról, amikor a fehér holló átrepül a szerkesztőségük felett.
Amiről nem beszélünk, az – ugye – nincs
Pedig nagyon is van Magyarországon baloldali párt, minimum három. Hadd kezdjem az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalommal, amelyet jómagam elnökölök, de folytatom a Vajnai Attila vezette Magyarországi Munkáspárt 2006 – Európai Baloldal nevű formációval. Mindkét említett baloldali, azaz kapitalizmuskritikus párt tagja az EP-ben 39 (!) mandátummal rendelkező Európai Baloldali Párt elnevezésű pártcsaládnak, jóllehet mindezekről egy halvány vakkantást sem szokott ejteni a magyar sajtó/média. Van még a Thürmer Gyula által fémjelzett Magyar Munkáspárt, amely éppenséggel jelenleg kormánypárti alakulat, ám minden éles vitánk dacára alapvetően baloldalinak tekintendő, azonban őket se túl gyakran emlegetik. Mindez azért fontos, mert a mélyebb szociológiai vizsgálatok, és ennek nyomán a közvéleménykutatások egyaránt a baloldali értékek többségi beágyazottságáról szoktak említést tenni, úgymint egyenlőség, igazságosság, szolidaritás, amelyek ugyan nem kizárólagos baloldali értékek, ám a társadalom erős 40+ százaléka szívesen szavazna baloldali pártra, ha lenne.
No, akkor hát miért nincsenek baloldali pártok Magyarországon, ha konkrétan három is van?
Hát azért, mert sem a kormányoldali, sem pedig a liberális sajtónak nem érdeke a létük, mondanivalójuk emlegetése. Ezekért a pártokért senki nem fizet a marha objektív firkászoknak, így nem is nagyon vagyunk a közfigyelem homlokterében. Aki pedig van, az nyilván kap jó sok szavazatot, később állami támogatást, amit aztán részben visszaforgat a sajtó etetésére.
Mi azonban nem vagyunk flancos milliárdosok, nincsnek NER-es hozzátartozóink, csupán az emberek jóllétéért küzdünk, de hát ez nyilván senkit sem érdekel.
Végtére ki a fenének kell népképviselet, ha a nép az adójáért cirkuszt is kaphat?
Szerző
