Banánköztársaság
Szanyi Tibor: még nem látszik a kijárat
Immár több, mint félszáz napja tombol az őrület Gázában és környékén, ezerszámra haltak és halnak meg emberek, pusztul szinte minden. Most erről beszél a világ, illetve a világ egy része ennek a vérfürdőnek a közvetlen és közvetett részese. Indulatok tobzódnak minden oldalról, vélt és valós igazságok csapnak össze, s bár józan hangokat is hallunk, ettől még nem állt le a halál kereke, nem látszik a kijárat.
Immár több, mint félszáz napja tombol az őrület Gázában és környékén, ezerszámra haltak és halnak meg emberek, pusztul szinte minden. Most erről beszél a világ, illetve a világ egy része ennek a vérfürdőnek a közvetlen és közvetett részese. Indulatok tobzódnak minden oldalról, vélt és valós igazságok csapnak össze, s bár józan hangokat is hallunk, ettől még nem állt le a halál kereke, nem látszik a kijárat.
Ebben a fegyverropogásban és hangzavarban terült szét az interneten Piers Morgan és Bassem Youssef több, egymást követő beszélgetése, amelyek igen sok tanulsággal szolgálhatnak gyakorlatilag mindenki számára. (A You Tube-on elérhető mind.)
Nyilván nem evidens Magyarországon, vajon ki is a fent említett két úriember?
Piers Morgan egy hatvan közeli fehér, keresztény brit újságíró, aki volt már elsőrangú világmédiumok sztárja, főszerkesztője, vezetője, de még milliárdos nézettségű tehetségkutatók zsűrijében is alaposan megmutatta magát. Alighanem ő napjaink nyugati lelkiismerete, aki akár a korrektség és a műveltség szobra lehetne. Mint mindenkit a szakmában, őt is bekóstolták már ezzel- azzal, de egyelőre őrzi szüzességét, vagyis kétség nem fér az őszinte becsületéhez, tisztességéhez, jóllehet irgalmatlan keményen odapörköl, ahol hamisságot vél. Talán mondhatni, hogy jelenleg és intellektuálisan ő a Mr. Nyugat, vagyis erősen polgári, kapitalizmuspárti úriember.
Bassem Youssef egy ötvenes egyiptomi orvos, palesztin feleséggel. Hithű muzulmán. Képzettségét tekintve szívsebész, s igen komoly nemzetközi orvosi karrier áll mögötte. Mégsem ezért lett világhírű, hanem azért, mert az egyiptomi arab tavasz idején hátrahagyta a szikét, s a kairói tereken mentette a zavargások sérültjeit, majd úgy döntött, hogy nem akar beleőrülni az emberi szenvedésekbe, így elővette az emberiség legszebb fegyverét, a humort, majd egyik pillanatról a másikra az arab Hofivá vált a köbön, s azóta komédiásként terelgeti a közgondolkodást.
Mindketten sok-sok milliós rajongótáborral bírnak, s mindketten többnyire az USA-ban élnek, dolgoznak
A sok órányi beszélgetéseikből sok ezer gondolat tárulhat elénk. Bár nézeteik a legtöbbször eltérőek, egy dolog azonban szorosan összeköti őket, éspedig a mindent átható humanizmus, tisztelet, szeretet. Egyikük sem gondolja, hogy avatott lenne napjaink közel-keleti megoldásait meghirdetni, valójában mégis ezt teszik.
Nincs és nem lehet mentség a Hamász őrületes gyilkosságaira, ám a radikalizálódásnak is megvannak a maga okai, függetlenül attól, hogy bárki elfogadhatónak tartja-e ezeket, vagy sem.
Nekem, mint magyar nézőnek az ragadta meg a figyelmét,
ahogy egyetértés kerekedett akörül, miszerint a huszadik század első felében Európában felszínre törő indulatok közül az ún. “zsidókérdést” a britektől a németekig sokan úgy gondolták kezelni, hogy a zsidóságot (sokadszorra) el kéne űzni, amire a németek az “Endlösung”-ba süllyedtek, az angol ötlet viszont mégis szárba szökkent, s az akkor még általuk adminisztrált, Palesztina nevű területen a háború után erős nemzetközi támogatással megalakult Izrael állam, kvázi befogadó szervezetként.
Jóllehet a zsidókat legfőképp a rómaiak kergették el Júdeából, mégis maradtak arrafelé néhány százezren, sőt, egyes arab uralkodók sokakat egyenesen vissza-visszacsalogattak az őshazába, görögös nevén Palesztinába. Az viszont tényszerű, hogy az 1947-től kibontakozó tömeges visszavándorlást a nemzetközi közösség elfelejtette rendesen megbeszélni az ott élő arabokkal, akik egy része eleinte zokszó nélkül belenyugodott az újabb szomszédságba, de a területek körüli viták egyre élesebb választóvonalakat is húztak, amelyeken keresztül oda-vissza átcsapkodtak az erőszak hullámai.
Jómagam sem kívánok igazságokat osztani,
azaz bárkit hibáztatni, avagy a hibáztatást bármilyen arányban bármerre is kimérni, azonban az meglehetősen világos számomra, hogy a mai problémák fő gyökérzete Európába vezet vissza, ennél fogva nem tudok úgy viselkedni, mintha valami távoli elmebajról lenne szó. Sőt, egyenesen azt gondolom, hogy a Gázában kicsúcsosodó drámát európai felelősséggel és közreműködéssel kellene megoldani!
Most kevés tere van a történelmi vélekedéseknek, hiszen október 7-én a Hamász olyan lavinát indított el, amibe az én reményeim szerint is bele fog pusztulni. A Hamász látszólag Izraelt támadta meg, de visszakézből a Közel-Kelet valamennyi arab népét is, kiváltképp az Izrael környezetében lévőket. Kérdés, hogy ezek a népek, tehát mindenki mekkora árat fog(unk) fizetni ezért a “győzelemért”?
Nem lehet kikerülni a csapás és a válaszcsapás méretei mérlegelésének, vagyis az arányosságnak a kérdését
Nekem, személy szerint a nulla emberi áldozat felett kezdődik az elviselhetetlenség, ám ez a számláló eleve ezres léptékben indult, ami mára tízezressé terebélyesedett. Egyesek szerint az izraeli válaszcsapás akkor lenne arányos, ha megálltak volna egy-kétezer halottnál, mintha ez valami videójáték lenne.
Kérdezem az ilyen okoskodókat, vajon felvállalnák-e azt a feladatot, hogy akkor tehát egyenként megjelöljék, hogy pontosan, név-lakcím szerint ki is legyen az pár száz nő, öreg, csecsemő, avagy ereje teljében lévő férfi, akiket az arányosság kedvéért barbár módon meg kellene ölni?
A katonai logika azt mondja, hogy az arányosság eleje az adott merénylet megismétlődésének megakadályozásánál indul, s az indulati újratermelődés határán áll meg. Ennek nincs száma, ez sajnos gyomorforgató mérlegelés kérdése.
Európa (legalább) egyszer már fizetett egy hatalmas árat, amikor a náci Németországot olyan szinten bombázták porrá, hogy hihetővé vált a fasizmus újjáéledése megakadályozásának a vélelme. Jóllehet a parázs helyenként újra lobban, de most már mégis kijelenthető, hogy a szörnyűségek árnyékában Európa megtanulta a borzalmas leckét.
Vigyük el ezt a fájdalmas tudást oda, ahol szükség van rá! Ám a tankönyvnek még véletlenül se tépjük ki azt a lapját, amire az van írva, hogy ez a rettenet is a kapitalizmus következménye és az imperializmus műve!
Szerző
