Kultúra
Szerethető szörnyeteg? Ajánlat a közelgő csendes estékre
A Városi Kurír olvasóinak korábban lelkesen ajánlottam Illés György „Az orosz titok” című különleges visszaemlékezését. Most a hosszú téli pihenőnapok közeledtével egészen mással szolgál a kitűnő irodalomtörténész-író.
Szeretlek, szörnyeteg!
A „Szeretlek, szörnyeteg!” című történelmi regény a Magyar Királyság nagy korszakába vezeti vissza a rajongókat. IV. Béla a tatárdúlás utáni időkben igazi nagy királyaink közé emelkedett. A borzalmas sokkra a gazdag ország megerősítésével, újjáépítéssel, bátor újrakezdéssel válaszolt. Illés György könyve azonban nem történettudományi elemzés, hanem a kor embereinek küzdelmes életén keresztül ad remek korrajzot.
„Kalandos-kardozós-szerelmes” történetet akart írni, hogy szórakoztatva tanítson.
Magával ragad és meggyőz
„Olyan a mosolya, mint egy kamaszé. Idegen tőle minden póz, nagyképűség. Őszül, kék szemű, fiatalos hévvel él, mozog, beszél. Trikót, farmert visel. Szuggesztív egyéniség. Folyamatosan vibrál, gesztikulál. Magával ragad és meggyőz. Kamaszos hittel és lelkesedéssel szórja szét önmagát”
– így írja le Illés Györgyöt egy nemrég vele készült interjúban a pár soros bevezető. A szerző nemcsak legutóbbi regényéről beszél, amikor alkotó módszeréről vall:
„A figura, ha igazi, kialakítja a maga történetét. Persze meg kell találni hozzá az alkalmas környezetet, megvilágítást, az alaphelyzeteket. Szent meggyőződésem, hogy életünk végső elhatározásai a nagy, szemtől-szembeni találkozásokon dőlnek el. A csúcspontok mindig ott alakulnak ki, mikor szembe kell nézni azzal, akivel életre szóló elszámolása van a központi figurának. Vagyis: hiszek a drámai epikában.”
A madárka kicsúszott a kezei közül, de nem adja fel
A „Szeretlek, szörnyeteg!” fordulatos történetéből, anélkül, hogy lelőnénk a poénokat, három kulcspontot ajánlunk alább.
Az elsőben egy rablólovag tör a magára maradt szép nemes kisasszonyra.
„Komorovszki mindent tűvé tett Anna szobájában. Pribékjei nem kíméltek semmit. A gyönyörű szőnyegeket, amiket még Csák István várúr hozatott a lányának, cafatokra tépték. A ládából kiszedték a szebbnél szebb ruhákat, éles késeikkel felszabdalták a drága kelméket. Az ágy is áldozatul esett gyilkos kedvüknek, és hamarosan teljesen szétszedve hevertek darabjai a szobában. Ha Anna látta volna, bizonyára sírva fakad dühében, és fúriaként támad a disznó mihasznákra.
Így azonban csak Komorovszki gyönyörködhetett a romokban. Csekély elégtétel volt számára ez a pusztítás. Jobban örült volna, ha a lány is horogra kerül. A sok megaláztatásért, amit kapott tőle, igazán nem nagy ár Anna fájdalmának látványa. Persze a kicsinyes bosszún túl még más tervei is vannak vele, s ha megvalósulnak, messzemenően kárpótolni fogják mindenért.
‒ Keressétek tovább, biztos, hogy itt van valahol! ‒ ordította mérgesen.
Csakis a titkos járaton menekülhetett el Anna és a szolgálója. Az az agyafúrt szipirtyó, Marika, már így is épp eléggé zavarta a köreit. Sejtette, hogy nem kevés szerepe van abban, amiért az unokahúga viszolyog tőle. De eljön még az idő, amikor az ágyában fog vonaglani és ő gyönyörködik majd tökéletes testében, gesztenyeszín hajában. És senki más nem nézhet rá, senki nem beszélhet vele. A saját tulajdona lesz, azt tesz vele, amit csak akar. Boldogság lesz hallani, amint könyörögve esedezik a kegyeiért, ő pedig könnyedén töri meg ellenállását.
Komorovszki arcára kéjes vigyor ült ki, ahogy maga elé képzelte Anna alabástrom testét, szinte érezte, milyen lehet a bőre tapintása. Hányszor álmodozott róla éjszakákon és nappalokon át. Tudta, nem fogja feladni, ha törik, ha szakad, Anna csakis az övé lesz.
‒ Megvan! Megtaláltam, uram!
Komorovszki azonnal pribékje mellett termett, és megvizsgálta a csapóajtót, ami a lába előtt enyhén elnyílt.
‒ Mássz le, hátha nem vezet sehová!
Jellemző volt rá, hogy be nem piszkította volna ékkövekkel díszített ruháját. Anna a hiúságát is kigúnyolta, amiért természetesen külön haragudott rá. A sértések ellenére azonban mégis kellett neki a lány.
Komorovszki amúgy nem volt csúnya férfi. Aranyló haja dúsan omlott széles vállára, zöld szeme elbűvölte az összes szolgálólányt, akárhová vetődött is. Nemes kisasszonyok versengtek a kegyeiért, de neki egyik sem kellett, csak ideig-óráig, amíg kínzó vágyát enyhítették. Ám szeretkezés közben is Anna mélytüzű pillantása kísértette. Maga is tudta, eszelősen ragaszkodik a lányhoz, és ha kell, mindenkit eltakarít az útból, hogy csakis az övé legyen.
‒ Egy keskeny járat vezet le az üregből, nagyuram ‒ mászott ki a katona az lyukból.
‒ Azóta már kijutottak a várból. Lóra, emberek! Átfésülni az egész környéket!‒ ordította Komorovszki dühösen. Csalódott volt, nem is tagadta. A madárka kicsúszott a kezei közül, de nem adja fel. Anna igenis az övé, és senki nem veheti el tőle.
Már derengett az ég alja, mire abbahagyták a keresést. Komorovszki rettenetesen mérges volt. Katonáit a sárga földig leszidta, a hátukat verte lovaglóostorával. Majd rántott egyet lova kantárszárán, de oly erőteljesen, hogy a szerencsétlen pára szinte üvöltve ágaskodott két lábra a fájdalomtól.
‒ Hazamegyünk! ‒ adta ki végül a parancsot.”
A vére felgyorsult, lélegzete elakadt, s furcsa ájulásszerű állapotba került
A következő részlet egy meghökkentő fordulat. Az új könyv címe, „Szeretlek, szörnyeteg!”, a középkori emberek ösztönös borzongására utal, ahogy a fogyatékost, a beteget kerülték, irtóztak tőlük, és ezt nem is titkolták. Ebben a történetben a hölgy, akit a bálokon lovagok ostromolnak szerelmükkel, először megborzong a púpos vándortól, de aztán egész más hatást kelt szívében a várúr bolondjának kinevezett „Fajankó”…
„Anna oly ártatlanul és hálával teli tekintettel nézett Róbertre, hogy a férfi majdnem elvesztette a fejét. Le akarta csókolni a tengerzöld szemekben gyülekező könnyeket, szájával érezni akarta a rózsabimbó ajkakat. Olyan heves vágy kerítette hatalmába, amilyet még sohasem érzett. Megbabonázta a lány alabástrom bőre, friss, vadvirágillata. Keze önkéntelenül mozdult. Megérintette a könnytől nedves pillákat, a formás kis orrot, a csókolni való ajkakat. Ujjai rátaláltak a lány nyakán hevesen lüktető érre. Érezte, hogy Anna is izgatott, de csupán Zoltán támadásának tulajdonította a szapora érverést. Fel sem merült benne, hogy ő maga lehet ennek az okozója.
Pedig a lányt még soha nem ejtették rabul ehhez fogható érzések. Tették neki a szépet szebb arcú, tökéletes testű daliák, mégsem vonzódott egyikhez sem így, feltétel nélkül.
Fajankó, aki még görnyedten is fölé magasodott, egyszerre keltette benne a biztonság és a veszélyes érzések keverékét. Közelében másként érezte magát. A vére felgyorsult, lélegzete elakadt, s furcsa ájulásszerű állapotba került. Sebezhetőnek, gyengének érezte magát, és emiatt akár haragudhatott is volna a férfira, de nem volt rá képes. Minden egyes nap várta, hogy végre találkozzanak, és váltsanak néhány szót. És most itt áll előtte, erős kényszert érezve, hogy ajkát megízlelje. Nem számított a testi fogyatékossága, nem számított, hogy nincstelen, és hozzá méltatlan posztot tölt be az öreg Kacsicsnál.
S amin a leginkább meglepődött, hogy ő maga kezdeményezett. Közelebb húzódott a férfihoz, akinek még a rendes nevét sem tudta. Karjával átölelte a nyakát, ajkát csókra nyújtotta.
Róbert gyötrődve fogadta el a felkínált lehetőséget. Férfi volt, aki minden idegszálával kívánta Annát. Bolond lett volna, ha nem él az alkalom adta lehetőséggel.
Hevesen átölelte a lányt, ujjai gyönyörűséggel túrtak dús gesztenyehajába. Egy néma pillanatig sötét, vágytól csillogó szemekkel nézte, mintha engedélyt kért volna tőle. Mivel a félelem és tagadás jeleit nem tapasztalta, lecsapott Anna ajkára. Fejéből kitörlődött minden, csak a lány létezett. Még az sem érdekelte, hogy rajta kaphatják őket. Igaz, csak Marika és az öreg Kacsics érkezése volt várható. Gondolataik olyan ködösek, vággyal telik voltak, hogy senki és semmi sem tántorította el őket egymás élvezetétől.
A csók, mely édes volt, akár a méz csak nehezen maradt abba. Szívük hevesebben dobogott a vágtató lóénál, levegő után kapkodtak. Csak nézték egymást, nem tudtak betelni a másik látványával.
Aztán Róbert nagy sokára megrázkódott, mintha a bűbáj, ami hatalmába kerítette őket, vesztett volna erejéből. A szíve szakadt meg, mert e csekély távolság is Anna meleg, illatos testének hiányát keltette benne.”
Anna valahonnan messziről hallotta saját sikoltását…
Végül egy szenvedéles álmot, minden igazi romantikus történet elmaradhatatlan kellékét idézem fel az új könyvből.
„Ezen az éjszakán Annának nyugtalanító, vad álma volt. Két férfi küzdött meg érte egy kilátástalan küzdelemben. Nehéz vértek csörgése, éles kardok csengése hasított fülébe. Lovak verejtékének szaga, felszálló por és félelem borzolta érzékeit.
A lovagok egyike sem tudta legyűrni a másikat, se a dárda, se a kard, se a buzogány nem döntötte el a harc kimenetelét. Ő maga pedig rettegve gondolt az elkövetkező viadalra, mert nem sejthette, hogy szerelme győz-e vagy sem. A következő megmérettetés a célba lövés volt, ami már a végső, mindent eldöntő küzdelemnek számított.
A kíváncsi tömeg a két lovag köré gyűlt, s meredten figyelte a céltáblát, melyet úgy százlábnyira állítottak fel. Anna is ott állt izgatottan. Az egyik lovag, akinek jelenléte mindig is örömmel töltötte el, felemelte íját. A céltábla közepére célzott, melyen hirtelen apja szeretett képmása jelent meg. Anna sikítva próbálta elérni a lovagot, hogy eltérítse nyilát. Az értetlen tömeg tiltakozva felmorajlott. Mindkét lovag felé fordult, ábrázatuk tisztán látható volt, s a két sötét szempár izzón tapadt rémült arcára. Oly hasonlók voltak az arcvonások, mégis oly különbözőek. Kemény, hideg tekintetük jéggé fagyasztotta a szívét. Tehetetlenül állt, megszűnt körülötte a világ, aztán az egyikük arca ellágyult, szerelem költözött sötét szemébe. S ez az arc, mely oly kedves volt szívének, fájdalmasan összerándult, majd a lovag lerogyott a földre.
A tőr, mely vesztét okozta szilárdan állt a púpjában…
Anna valahonnan messziről hallotta saját sikoltását. Hálóinge a testére tapadt, s a meleg éjszaka ellenére a takaró alatt is didergett. Erős kezek ragadták meg, s rázták fel szörnyű álmából. Tágra nyílt szemmel, de ködös tekintettel nézett ébresztőjére. ”
