Tandori sirató – nagyon személyes emlékezés

Az olyan pasztellszínű gondolatokat, mint például az, hogy „Tandori után már nem lehet úgy verset írni, mint előtte”, minden tiszteletem ellenére meghagyom a hivatásos ítészek hivatalos búcsúztatóinak. Most személyes okból írok,  mert fontosnak tartom a emlékezés mellett azt is, hogy  megnyugtassam az „egyszrű” embereket, hogy a zseni is az, sőt néha nagyon is egyszerű.

Nem voltunk barátok, csak pajtások

Talán egyszer sem beszéltünk meg találkozót, de valahányszor összefutottunk, mindig úgy beszélgettünk, mint két kiöregedett gyerek, akinek ott felejtett a sors néhány tejfogat a szájában és ez a gondolkodásukra is kihat. Valahogy nem sikerült öregednünk, hiába őszültünk, hiába fehéredett a hajunk, hiába jöttek a nyavaják, mi mindig kölkök maradtunk, na jó, az évek során mozgásukban ugyan már kicsit korlátozott kölkök, de azért azok.

Ne legyünk patetikusak!

Legtöbbször közös nagy kedvencünkről, Szép Ernőről beszélgettünk, búslakodtunk, hogy milyen könnyedén lemondott róla az irodalmi emlékezet, néha már majdnem elhittük, hogy csak mi ketten emlékezünk erre a kedves, érzékeny, kiváló költőre, aztán persze jót mosolyogtunk azon, milyen könnyen tudja az ember saját magát a többiek elé helyezni.
Szinte egész életét a Lánchíd utcában élte le. Nagyon nehezen viselte a háza melletti Ybl bazár felújítását, de azokban az években is marad és tűrt, mint egy kortárs Don Quijote, majdnem azt írtam, hogy XXI. századi, de nem, Ő maga volt a XX. század, aminek elmúlta Tandori halálával lett csak igazán végleges. De nehogy már patetikus legyek, mert azt ő sem bírná. Tévedés ne essék, az építkezés nem elsősorban önmaga miatt zavarta. Elviseltünk mi már az elmúlt sok évtizedben ennél nagyobb borzalmakat is, nem ő a madarai nyugalmát féltette. Megszállottan imádta és gondozta a madarakat. Az udvarán, Budapest közepén egy egészen különleges madármenhelyet alakított ki, ebben is társa volt felesége a kiváló újságíró, műfordító Ágnes. A családunknak egy időben állateledel boltja volt (több lábon kell állni, még ha egyik rövidebb is, mint a másik) ezért tudom, hogy telente ők voltak a madaraknak nagyon fontos faggyúgolyók legnagyobb vásárlói.

Talán majd odaát

Ebbe a boltba ment be egyszer engem keresett. Félrecsapott Surda-kalapjában érkezett,és valami nagyon fontatlan dolgot akart mondani, pontosabban csak kettőnknek fontosat, de én nem voltam ott. Ekkor megkérte a feleségemet, hogy adjon át nekem egy üzenetet, majd ahhoz is ragaszkodott, hogy szó szerint írja le. De még ezzel sem érte be, hanem mögé állt és szóról szóra lediktálta, végezetül elkérte és átolvasta szöveget. Most, hogy ezeket írom, kerestem a cetlit, de persze eltűnt.
Mostanában már nem futottunk össze, talán mind a ketten otthonülőbbek lettünk, ahogy már nem meg- hanem tovább öregedtünk, de az is lehet, hogy minden témát végig beszéltünk, amit az örökkévaló nekünk szánt.
Talán majd odaát.