Ünnepi beszéd, sötétben

Igazán szép, a korábbiakhoz képest mondhatni „áthallós” újévi államfői beszédet intézett a köztársasági elnök „minden jóakaratú emberhez, minden magyarhoz, a nemzet minden polgárához”. Csak hát a valóság…

Miközben épp a könnyeim elmorzsolásával bíbelődtem a vidám trombitaszó, petárda-durrogás, pezsgőspohár-koccanás, a sok jókívánság közepette, eszembe jutott ám Áder János szavai hallatán egy s más. Múltról. Jelenről. Jövőről. Ne szépítsük: aggódó és aggasztó, gyomorszorító, nem épp ünnepi gondolatok. Nem is tudom, vajon neki vagy a beszédírójának mi is járhatott a fejében amikor az óhajait számba vette…

Jelesül ő azt kívánta:

„Legyen erőnk mindig, minden helyzetben tisztelni a másikban az embert, egymásban a magyart”!

Jómagam meg úgy voltam, vagyok és leszek is evvel: nemcsak a „másikakban” – más népek gyermekeiben – szeretném tisztelni az embert, hanem „egymásban” – minden magyarban, a nemzet minden polgárában – is! És akikből eleddig hiányzott és még most is hiányzik az „ember iránti” emberség, azokat miért is, hogyan is tisztelhetném?

A jókívánságok sorát az államfő Assisi Szent Ferenc gondolataival zárta:

„Szeretet legyen ott, ahol ma gyűlölet van. Megbocsátás, ahol bűn. Egyetértés széthúzás helyett, Legyen igazság, ahol tévedés van, És öröm ott, ahol ma szenvedés. Sötétség helyén hit legyen!”

Ezekről a szent emberhez méltó, jámbor – s a valóság jobbításának hő szándékától áthatott –, elnökileg mostan idézett óhajokról pedig sajnos mindaz eszembe villant, ami beléjük foglaltatott.

A rideg valóság. A vágyakról – a tények. Mert az utóbbiak világában

– gyűlölet van ott, ahol szeretetnek kellett volna és kellene lennie,

– bűnöket találni ott, ahol a megbocsátásnak lett volna és lenne helye,

– széthúzás foglalta, foglalja el most is az összefogás helyét,

– tévedések sorjáznak ott, ahol az igazságokat keresik az igaz emberek,

– szenvedést látni ott, ahol kivétel nélkül mindenkinek örömet kellene lelnie,

– és mert világosságnak kellene uralkodnia ott, ahol ma a sötétség az úr.

S ezek alól (még ha az iméntieket elszenvedő „emberek és magyarok” az efféle élet- és lélekpusztító helyzet előidézőinek valaha tán meg is bocsátanának), nehéz lesz az ország felelős urainak – ha egyszer majd összevetik szavaikat a tetteikkel – lelkiismereti kibúvót találniuk. Elvégre mindez, sőt minden más is alakulhatott volna másképpen…

Végül: az én újévi kívánságom is az, ami Áder Jánosé. Igen, mindez változzon jobbra! De ne ám csak a hatalmasok hangoztatott kívánságaiban! Ne csak az államelnök ünnepi, emelkedett szép szavaiban! És ne csak újév küszöbén legyen ez az életünkért – mindannyiunk életéért! – felelősök szavakba foglalt szándéka, már ha tényleg az!

A valóságban, a mindennapjainkon is…

Ezt diktálja az én hitem. S talán még nagyon sokaké, „másoké” és „magyaroké” is, ebben a pengés kerítéstől ölelt kis országban.

A hitünk, a reménységünk, akárcsak Goethéé:

„Több fényt”!

(végépé)