Valaki itt haldoklik – Az egyes sejtek még nem tudják, hogy vége a dalnak

Amikor egy ember haldoklik, majd maghal, akkor átvitt értelemben az egész emberiséget éri vesztesség, a valóságban viszont csak a közvetlen környezete gyászolja meg, kit százak, ezrek, kit csak egyetlen ember, de mindenkit meggyászol valaki. Nem így a széthulló rezsimeket.

Olyan nincs, hogy megsírassák

A végsőkig uralkodó rezsimeket, senki még a haszonélvezőik sem siratják, egyesek rettegnek attól ami rájuk vár, mások félti a rossz, de legalább stabil, kicsiny biztonságukat. Mind a két érzés könnyen összetéveszthető azzal, hogy a rendszert gyászolják, pedig dehogy: magukat féltik és ennyi az egész.

A fenti gondolatok Cserép János esztergomi önkormányzati képviselő bejegyzését olvasva jutottak eszembe:

„Mindenki azt hiszi, hogy a halál az egy pillanat műve, néhány másodperc

Egy utolsót még lélegzik a test, a következő pillanatban meg vége, és ami eddig élt, az mostantól halott. Pedig a halál az egy folyamat. Leáll egy alapvető funkció: a légzés, de az élet biológiai folyamatai még hosszú percekig, órákig, bizonyos dolgok napokig folytatódnak tovább a testben. Leáll a légzés, a vérkeringés, de kémiai folyamatok zajlanak. Az egyes sejtek még nem tudják, hogy vége van a dalnak, csak azt veszik észre, hogy fogy körülöttük az oxigén, egyre több a szén-dioxid… Aerob kémiai folyamatokról átállnak anaerob folyamatokra, próbálkoznak a saját sejthalálukat elodázni, amíg tehetik. Az eddig kooperáló különböző funkciójú sejtek egymás ellen fordulnak, mindenki próbálja a stressz helyzetből a számára legelőnyösebbet kihozni. Lehet végül is, hogy nem is olyan nagy a baj: a test csak visszatartja a lélegzetét, mondjuk épp merül le az óceán mélyére egy drága igazgyöngyért, és azért van ez a kis oxigénhiányos állapot, még helyrejöhet minden…
Úgy érzem néha, hogy valami ilyesmi zajlik körülöttünk épp.

A sejtek mi vagyunk, az ország a test. Mindenki döntse el, hogy az, ami az egészségügyben, oktatásban történik, Pintér ámokfutása, a társadalmat érő kollektív stressz: ez most egy nagy visszafogott lélegzet, vagy egy végső, összeomló állapot előtti utolsó rángások egyike.”

Az esztergomi  képviselő minden szavával, amit a haldoklásról írt egyetértünk, arra azonban nem gondolunk, mert nem történhet meg, hogy teljesen összedől az egészségügy és az oktatás, hiszen mindig lesznek néhányan, akik ilyen-olyan méltányolható okból tovább üzemeltetik, csak az a kérdés milyen hatásfokkal, meddig lehet a nemzet számára értélkelhető tudást átadni, gyógyítani térdre rogyott állapotban.

Kapcsolódó, Pintér Sándor dúlásáról