Kerítésen innen
Vásárhelyi Mária vs.’jótündér’ – Akkor most mitévő legyen az ellenzéki érzelmű honpolgár?
Nem lehet panasz, végre látható méretet öltött egy olyan ellenzéki tömörülés Magyarországon, aminek tagjai deklaráltan leváltani készülnek Orbánt és barátait. Kis szépséghiba, hogy az eddig „ellenzékinek” aposztrofáltak közül senkit nem enged „pártilag” a sorába és láthatóan a követők közül elég sokat ugyanúgy vakon rajonganak az egyszemélyes pártfőnökért, ahogy eddig csak Fidesz-vuduzottat láttunk bámulatuk tárgyához kötődni.
Kritikus hangok…
Vásárhelyi Mária szociokógus, mára már közíró, nem titkoltan kritikusan szemléli a semmiből érlező, pár hónap alatt Orbán-népszerűségű Magyar Péter és a TISZA térhódítását, aminek bejegyzéseiben, publicisztikáiban rendre hangot ad. Így tett a karácsony előtti ÉS-ben megjelent Az „ellenzéki szavazó” árulása című írásában is, amire reagált az orulunkvincent.hu – n a „jótündér” fedőnevű olvasó(?) Kicsit leárulóztak az Élet és Irodalom karácsonyi számában kezdetű írásban. Ízelítőül:
„Összefoglalom a kedves Olvasónak, mielőtt elkezd picsogni, hogy ő nem olvas ilyet. Mérges rám a Mária, mert a Magyar Péterre fogok szavazni, ahelyett, hogy. Ez a rész nincs teljesen kidolgozva. A lényeg, hogy pártszerűtlen magatartásommal a illiberalizmus uszályába kerültem és szét leszek ültetve.
Vásárhelyi Mária a féltudású liberális értelmiségi elit reprezentánsa, aki talán már azért gyanakodna rám, mert olyan erősen pedigrémentes, nemértelmiségi, mezővárosi zsidó családból származom, akik még ’44-ben is képesek voltak hinni .sten-ben, akik hajlamosak voltak a kisgazdákra szavazni ’45 után, és akiknek Vásárhelyi elvtársék vették el a kisboltját. Akik csak bajnak maradtak, a hibahatáron belül. Nem, ez így nem is lenne igazságos. Vásárhelyi elvtársat is majdnem kinyírták a nácik, ezért lett ellenálló, ami -ezt Orbán Viktornak üzenem- azt jelentette, hogy a rohadékok ellen harcolt. Az utolsó rohadék hazaárulók ellen, a Sulyok nagypapik, Orbánbazsi dédpapik ellen. Aztán jött a Vörös Hadsereg és a sajnálatos morális fordulatok….”
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
A megszólított reakciója
Vásárhelyi Mária közösségi oldalán írta meg reflexióját:
„…Nem szeretnék nevezett blogger véleményéből idézni, viszont közzéteszem az erre írt kommentemet, amiből nagyjából kiderül, hogy mi mindent hány a szememre „Jótündér”. A többi kommentelővel ellentétben én természetesen a saját nevem alatt írtam meg véleményemet, ami – úgy tűnik – ritkaság a blog történetében. És szeretnék néhány kérdést egyszer s mindenkorra tisztázni, ezért adom közre válaszom.
„Soha nem szoktam az engem szapuló írásokhoz hozzászólni és – ellentétben az itt jelenlévőkkel – , soha nem szoktam álnéven véleményt írni. Így most sem teszem! Hogy most mégis megszólalok, annak elsősorban azaz oka, hogy szeretném „Jótündér”-nek tudomására hozni, hogy szégyellje magát mélységesen!
Elsősorban azért, mert az én mocskolásomba bőségesen belekeveri, az immár több mint 20 éve halott édesapámat, aki már nem tudja,de nyilván nem is akarná megvédeni magát mindattól, amivel „Jótündér” megpróbálja ráfröccsenteni a sarat. Mert lehet, sőt biztos, hogy az édesapám többször is tévedett, ahogyan mindannyian többször tévedünk az életben, de egyrészt soha, egyetlen tévedését sem akarta letagadni, másrészt bátran szembenézett tévedéseivel és mindent – akár személyes szabadságát is feláldozva – megtett azért, hogy jóvátegye tévedéseit, végül pedig és legelsősorban, minden tévedésével együtt is egész életét arra áldozta, hogy valamit javíthasson ennek a szerencsétlen sorsú Magyarországnak az életén, a jövőjén. És ebben az áldozathozatalban elkerülhetetlenül voltak tévedések, félreértések, csalódások, de soha nem vezették Önös érdekek, mindig a közösség (vélt) érdekeinek szolgálata vezérelte, akkoris, amikor aktív résztvevője volt a Horthy-rendszer majd a nyilas uralom elleni fegyveres ellenálló mozgalomnak, akkoris, amikor néhány évig (sajnos) támogatta a Rákosi rendszert, akkoris, amikor 1953-ban, felismerve a rákosizmus aljasságát, nemzetelenességét szembefordult vele és egyik fő szervezője volt a Nagy Imre körül szerveződő ellenállásnak, akkoris, amikor az 56-os forradalom idején a Nagy Imre kormány szóvivője lett, akkoris, amikor börtönből való szabadulása után a demokratikus ellenállás majd a Demokratikus Ellenzék egyik vezetője lett. Akkoris, amikor 1983-ban elvállalta a magyarországi Soros-Alapítvány elnökségét és nemcsak számos ellenzéki vezetőnek segített külföldre jutni, hanem a magyar egészségügy, az oktatás, a művelődés és a kultúra legfőbb mecenatúrájának programjait vezette valamint ezer és egyféle módón segítette a roma társadalom és a mélyszegénységben élők, valamint a másfajta hátrányokkal küszködő társadalmi rétegek felzárkóztatását, életkörülményeinek javítását. És a történelmi igazságtétel ügyét szolgálta akkoris, amikor a TIB elnökeként az élére állt Nagy Imre és mártírtársai újratemetése megszervezésének, amely a meggyilkoltak számára nyújtott végső tisztesség mellett a magyar nép megsebzett morális igazságérzetére és szabadságvágyára is megpróbált némi gyógyírt nyújtani.
De bárki lett volna az apám, soha nem követhetett volna el olyasmit, ami erkölcsi felhatalmazást nyújthatna „Jótündérnek” arra, hogy a apám személyével előhozakodva próbáljon megsemmisítőnek szánt kritikát barkácsolni az én Élet és Irodaloban közölt írásommal kapcsolatban.
Valójában itt be is fejezhetném a „válaszom”, de ha már belekezdtem, hát befejezem
„Jótündér” szerint, ha az édesapám nem lett volna ilyen híres (szerinte hírhedt) személyiség, akkor én egy senki lennék, akinek a véleményére senki nem kíváncsi és akinek az írása csak azért jelenhetett meg az ÉS-ben, mert az apja ilyen ismert személyiség.
Természetesen eszem ágában sincs itt érdemeim és érdemtelenségeim felsorolásába kezdeni, ha nem mond el szakmai, közéleti tevékenységemmel kapcsolatban eleget 25 általam írott vagy szerkesztett kötet, többszáz, az inkriminált Élet és irodalomban, 168 órában, Mozgó Világban, Népszabadságban, Jelenben megjelent tényfeltáró írásom és publicisztikám, akkor valóban egy senki vagyok és várom, hogy „Jótündér” saját nevén közölt, valódi publicisztikáinak számszerű felsorolásával tárja a nyilvánosság elé, hogy számára hol kezdődik a „valaki”. És ahogy „Jótündér” írásában olvasom, szerinte az is valamiféle kiváltság volt, hogy kisgyermekorormban Snagovba deportált családommal együtt a kádári megtorló gépezet, de anélkül, hogy különösebben sajnáltatnám magam, annyit azért közölnék vele, hogy bár lehet, hogy bő hatvan év távlatából ez különös szerencsének tűnik, de azért biztosíthatom róla, hogy kisgyermekkorban két évet a külvilágtól elszigetelve, egy fegyveres őrökkel és vérebekkel körülvett házban tölteni úgy, hogy fogalmunk sincs még arról sem, hogy a családfő él-e még vagy már nem – szóval ez nem szítiszta méznyalás. Mint ahogy én, a kivételezett családba született csemete el tudok jobb gyermekkort is képzelni, mint ami nekünk jutott a Kádár-kor idején; folyamatos fenyegetettség, megfigyelés, édesapám rendszeres állásvesztése, a család politikai kirekesztettsége között felnőni. De – nem akarom „Jótündér” kedvét szegni, mindezek ellenére fantasztikus gyermekkorom volt csodálatos szülők, összetaró család és fészekmeleget biztosító baráti társaság tagjai között. Szóval van miért irigyelni, csak ezek éppen nem azok a kiváltságok, amelyekről „Jótündér” ír.
Ami pedig az inkriminált – az ÉS karácsonyi számában megjelent írásomat illeti –
tényleg és őszintén sajnálom, ha „JÓtündér” valóban csak annyit értett meg belőle, amennyit ezen az oldalon megírt. Ez az írásom ugyanis sokkal fontosabb kérdésekről szól, mint a Magyar Péter-jelenség, amelyet csak az egyik látványos példájaként említek a magyar társadalom önfelmentő, hazug, áldozathibáztató, önsajnáltató történelemszemléletének, aminek eredményeként a magyar társadalom(?), lakosság(?) soha nem nézett őszintén szembe saját történelmi felelősségével saját sorsának alakulásában és mindig mástól (többnyire egyetlen vezértől) várja saját problémáinak megoldását. Erről a kérdésről egyébként számos kutatást vezettem, több önálló kötetet és számtalan publicisztikát írtam az elmúlt évtizedekben (és a tollamat, klaviaturámat) csak annyiban vezette az édesapám, hogy tőle tanultam tisztességet, becsületet és (sajnos) a magyar társadalom sorsa iránti elköteletezettséget.”
Szerző
