Wichmann Tamás 70 éves

Kilenc világbajnoki  győzelem, három olimpiai érem, egy regénybe illő életpálya, szerető család és jó néhány barát. Wichmann Tamás nem először készít mérleget, de az egyre inkább pozitív.

– Kétféle ember van: az egyik hosszasan készül egy ilyen kerek évfordulóra, számvetést csinál, a másik inkább nem is akar gondolni az idő múlására. Ön melyik típusba tartozik?

– Én már évek óta minden egyes születésnapomon csinálok ilyen számadást, de hát ez most egy komolyabb. Szép nagy kerek számról van szó.

– Milyen lett a mostani számvetés eredménye?

– Teljesen pozitív. Főképpen, ha azt nézem, hogy honnan indultam, honnan kezdtem mindazt, amit megcsináltam. Amikor kezembe vettem a kenulapátot, csak a magam örömére tettem, aztán valamilyen oknál fogva utolértem a többieket vagy le is hagytam, aztán idővel az lett az eredménye, hogy olyan versenyeken is indulhattam, amiken a világ legjobbjai mérettetnek meg: világbajnokságokon, olimpiákon. Ott pedig hál’ Istennek, sikereket tudtam elérni. Egy dolog nem jött össze abból, amit megígértem, de összességében mégis azt mondhatom, hogy ez az élet többé-kevésbé jól sikerült.

– Korábban többször is beszélgettünk már sorsról, sorsszerűségről, szerencséről.  Van olyan gondolat ezek tükrében, amit mára átértékelt?

– Talán nem is átértékelés ez, hanem magának az időnek a hatalma a kialakult kép felett. Úgy gondolom, hogy egy ember sorsát összességében illik megítélni. Ahogy a mai életemet megélem, abban a korábbi történetek is ugyanúgy ott vannak.  Komoly, nagy regény ez. Van olyan része, amire az ember nagyon szívesen emlékezik és van, ami olykor fájdalmasan előtör vagy legalábbis, az ember érzi a jelenlétét. Olyan ez, mint egy szálka, amit szeretnénk eltávolítani, de sajnos nem lehet. Mint egy betegség, ami kapcsán gyakran eltűnődünk azon, hogy miért nem lehetett megelőzni? Miért nem lehetett elszökni előle?

– Ha már a „ nagy regény” hasonlatot említette: gondolt már rá, hogy megírja a saját történetét?

– Én magam nem. Látó János csinált régebben egy interjúkötetet „…Akkor hát lapát!” címmel, amiben volt némi kritika is az akkori sportvezetéssel szemben, amiatt, ami nekem akkor kicsit rosszul esett. Sőt, tulajdonképpen ma is sajnálom, hogy én nem kaptam lehetőséget, mint a mostani élsportolók  jelentős  része, akik a versenyzői pályafutás után is hellyel-közzel ottmaradhatnak a sportágban. Nekem ez csak hobbiszinten sikerült, de így is lelkes hozzáállással csináltam és csinálom ma is, bár koromnál fogva most már jóval szerényebben. Tény, hogy annak idején volt olyan meggyőződés velem szemben, hogy kicsit megbízhatatlan vagyok. Nem tudom, miért gondolták így, mikor a munkahelyeimen való helytállásom mindig ékes bizonyítékkal szolgált egyfajta stabilitásra és elhivatottságra. De hát valamiért azt akasztották a nyakamba, hogy én olyan „hebehurgya” vagyok.

– Lehetséges, hogy ez a megítélés tulajdonképpen abból fakadt, hogy egy jó értelemben vett bohém művészlélekről volt szó, aki nehezen volt belepasszítható egy merevebb rendszerbe?

– Igen, ebben biztos van valami: a kockák egymás mellé építkeznek és ha valami gömbölyű, az nem is fog illeni igazán oda. Kocka a kockával szívesebben és könnyebben kötődik.

– Visszatérve az „életregényéhez”, melyik a kedvenc fejezete?

– Az a furcsa, hogy én mindegyikben megtaláltam az örömömet. De talán azok a legérdekesebbek, amikor a meghatározó váltások történtek. Amikor 18 évesen nemzetközi szintű versenyző lett belőlem, akkor megvolt annak is a lehetősége, hogy a privát munkámban induljak a karrier felé. Épp egy sikeres szakmai verseny után kaptam segédlevelet és nagyon jó állást. Onnan léptem át az élsportba, ami 84-ig tartott. Akkor sajnos értékét vesztette az a munka, amit beleinvesztáltunk és elérkezett az idő az újabb váltásra. Ez pedig arra késztetett, hogy onnantól egy másik területen, a vendéglátásban találjam meg a kiteljesedést – és ez nekem sikerült is. Mindemellett, mint említettem is, továbbra is megmaradtam az én imádott sportágam mellett.

– Tudna bármiféle párhuzamot vonni a két tevékenység között?

– Hogyne, például az állóképesség ugyanolyan fontos. A vendéglátásban ugyanúgy nap mint nap meg kell felelni, mint egy edzésen. Persze nem csak arról szól egy vendéglős munkája, hogy beszerzi, elkészíti és feltálalja az ételeket, hanem kijön az vendégek közé és beszélget. Épp ez az egyik sajátossága az én szerény kis műintézményemnek, hogy itt nincs gépzene, nincs tévé vagy újság, csak élő emberi beszéd. Szerintem ez egy nagyon jó dolog. Épp most volt nálam Jónyer Pista, akivel jót beszélgettünk és azt tapasztalom, hogy a fiatalok is szívesen jönnek és társalognak.

– Milyennek látja a most versenyző generációt?

– A céljaikhoz való hozzáállásukban sokkal racionálisabbak, mint mi voltunk annak idején. Ha van egy elképzelésük, azt próbálják megvalósítani, de ha nem jön össze, nem görcsölnek, eldobják. Mi jóval álmodozóbbak voltunk. De az is lehet, hogy manapság türelmetlenebbek és kevésbé kitartóak a sportolók, talán éppen azért, mert egy  csomó dolgot készen kapnak. Ha egy cél elérésére nem látnak racionálisan esélyt, könnyebben feladják és elmennek inkább széklábat faragni. Aztán ha ezt kicsit tovább boncolgatjuk, el is értünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi is maga a boldogság. Korábban mindig azt mondtam, hogy ez egy pillanatnyi állapot, ugyanakkor azért valahol annak is a függvénye, hogy az ember mit ért el az álmaiból.

– A tavalyi esztendő végén Príma díjban részesült. Hogyan élte meg ezt az elismerést?

– Nagyon meglepett és hihetetlen boldogságot okozott. Teljes szívemmel készültem, vártam, vajon hogyan fogok megfelelni ennek a jelölésnek. Hála Istennek komoly arányban kaptam szavazatokat, ami tényleg nagyon jól esett  és az is, hogy egyáltalán gondoltak rám..

– Természetesen, nem ez az első  hivatalos elismerés az életében. Hogy mást ne említsünk, a Halhatatlanok Klubjának is oszlopos tagja…

– Igen, hatalmas megtiszteltetés bekerülni ebbe a csapatba, ahol most elnökségi tag vagyok. Fantasztikus jó érzés olyan emberek közt lenni, mint Török Feri, Kárpáti Gyuri bácsi és a többiek. Csodálatos emberek és ha együtt lehetünk, az nekem mindig fénypontot jelent. De büszkeséggel tölt el  az is, hogy még mindig az MTK kötelékébe tartozom: 61 óta a kék-fehér család tagja vagyok – akárhogy nézzük, az nem kis idő.

– Hogyan ünnepli  az idei születésnapot?

– Szolid családi körben, gyerekekkel, unokákkal, egy kedves barátom éttermében. Én ugyan készültem, hogy megcsinálom, de a család nem engedte. Azt mondták, te most ne dolgozzál, mi mindent elrendezünk.

– Szóval ezúttal nem főzhet…

– Isten ments! Ott kell ülnöm az asztalfőn, én leszek az ünnepelt és úgy is fogok viselkedni. Legfeljebb az ujjammal vezénylek majd egy kicsit, hogy „ide egy kis levest a tányéromba” meg „ide egy kis vörösbort a poharamba”, de semmi többet. Talán még a szalvétát is a nyakamba kötik.

– Mit kér ebből az alkalomból Szent Jupáttól?

– Egészséget. Semmi mást. Maradhassak még ilyen jó karban néhány évig. Láthassam az unokáimat felcseperedni. Legyen egészségük, tehetségük, szerencséjük. Most már nem én vagyok a fontos, hanem az „utánpótlás”.

– Az ünnepi összejöveteleken, évfordulókon mindig dalra fakad. Melyik lenne az a dal, amit ezúttal legszívesebben elénekelne?

– Van egy saját nótám, ez mindent elmond. Így szól:

„Elmentek már a vendégek, elhallgattak a zenészek,
csak a füst száll még a terem közepén.
Itt ülök most már egymagam, számolom közben azt, ami van.
A terítőt is le kell cserélni már…
Negyven ember- ivott, s beszélgetett a múltról,
elfogyott sok pohár bor, hozzá egy adag humor.
Elmentek már a vendégek, üresek lettek a székek,
itt ülök most már csendesen egymagam.
Az asztalon egy gyertya ég, nem vakít el a fény;
a negyven ember múltja érdekel, a negyven ember emléke,
a boldog percek fényébe’
de szép is volt ez a délután….

(MKKSZ)