Banánköztársaság
Závada Pál: Gyalázatos, ami végbemegy, de már unalmas is mondani
Závada Pál első, feltűnést keltő munkája 1986-ban a Kulákprés című szociográfia volt. Első ismertté vált regénye 1996-ban a Mielőtt elsötétül. Az első nagy sikere a Jadviga párnája című regény, melyet 1997-ben adott ki a Megvető. Az új kötete kapcsán szóba került, hogy a múlt elmosása a kormány emlékezetpolitikájában is szerepet kap.
Ez van
Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent a Hajó a ködben a Weiss Manfréd Művek örököseinek története: középpontjában a család SS-szel kötött 1944-es alkujával, amely biztosította a közel 50 fős rokonság túlélését a vészkorszakban.
Az íróval a Magyar Narancs készített interjút. A beszélgetés első részében a könyv születésével kapcsolatban olvashattuk az író gondolatait. A szemlénkben azokra a kérdésekre térünk ki, amelyben Závada napjaink közéletéről mondta el véleményét.
Ne hazudjunk magunknak annyit
Az új kötete kapcsán szóba került, hogy a múlt elmosása a kormány emlékezetpolitikájában is szerepet kap. Öt évvel ezelőtt az író azt mondta, hogy a háború és az azt követő események egy olyan traumacsomag, amelyet csak a felelősség feltárásával, szembenézéssel lehetne feldolgozni. Az azóta történtek kapcsán súlyos mondatokat fogalmazott meg:
„Azt persze a társadalom mentális egészségének a szempontjából fontosnak tekinthetjük, hogy egészségesebb legyen a történelemtudatunk, hogy okuljunk, ne hazudjunk magunknak annyit, az író mégis írói ambícióval dolgozik, nem azért, hogy neveljen. De ha mégis a dolgunk volna, akkor nem csináljuk valami jól, hiszen a közállapotok romlottak. Még több a hamisság, a hazugság, emlékműveket emelnek, szobrokat tüntetnek el kormányigények szerint, kicserélik a történelmi panteon figuráit.
Eltüntetik Károlyi Mihályt, aztán Nagy Imrét, majd az ’56-os Intézetet is, a Kossuth tér visszanyeri a háború előtti és alatti, a német megszálláskori formáját. Gyalázatos, ami végbemegy, de már unalmas is mondani. Eközben a szakszerűség, a tudományosság mintha módszeresen lenne üldözve és büntetve. Propagandalózungok hirdetésére alapítanak tudományos intézetnek nevezett udvarhű műhelyeket. Hun-magyar múzeum és Attila-szobor meg a trianoni árok a Kossuth-téren – rémálom. Félő, hogy mindez mélyre ható torzulásokat okoz a társadalmi tudatban.”
És közben tényleg beszűkülnek a terek
Hangsúlyozta, sorolhatjuk, mi minden történik, hogy legyen már napnál világosabb, mi megy itt végbe, de alig vált ki már megütközést:
„Ez talán a legelkeserítőbb, hogy magunkban is csalódhatunk, hogy már meg sem lepődünk. A múlt év végén, ez év elején volt egy tüntetéssorozat, fölcsillant némi remény – és ahogy azt is hagytuk kihunyni, ahogy eluralkodott a közöny, az mindnyájunk közös szégyene is. És közben tényleg beszűkülnek a terek.
A Kinek a kulturális diktatúrája? címen tavaly végbement folytatásos gyalázkodásban sokan pellengérre lettünk állítva, egyebek közt azért is, hogy mit keresünk az irodalmi múzeumban. Mit? Próbáltuk tenni a dolgunkat, meg ott virrasztottunk Kertész Imrét és Esterházy Pétert gyászolva. Egyébként most is a veszteségek jelentik irodalmunk igazi nagy baját: hogy meghalt Térey János, előtte Tandori Dezső. De közben az a sajátosan előretolt irodalmi brahitársaság, ahonnan az a kultúrharcos cikksorozat is származott, tehetséggondozásra hivatkozva hirtelen milliárdokat szerzett, mert tudták, milyen ajtón kell kopogtatni. Aztán pedig vezető pozícióhoz jutottak a PIM-ben – legalábbis a kapcsolatuk elég szembeszökő.”
Az MTA-t meggyalázták
Kiemelte, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum esete most ellentmondásos – bizonyos ígéretek és lépések helyből nem kárhoztathatóak, a körülmények mégis óvatosságra vagy fenntartásra adnak okot. Szemben az MMA-ban és a Kárpát-medencei Tehetséggondozóban lezajlott tékozlással, mintha jutna most a PIM működésének javítására és bővítésére. De vajon ezek az ígéretek tényleg elhihetők-e, és valóban a szakmai szempontok lesznek-e a döntők- kérdezi:
„Amelyik elsorvasztotta nemcsak a falvak, hanem a kisvárosok könyvtárait és művelődési házait, a vidéki kultúrát. És miért ne tehetnék, ha a legmagasabb presztízsű Magyar Tudományos Akadémiát, a tudomány egészét is megalázhatják? Ha világbotrányt okozva elűzhetnek egy egyetemet, és ezt még le is tagadhatják? És mindez pár méterre történik a mi könyvheti rendezvényeinktől – az önkény gyakorlásának mikor milyen kénye-kedve szerint. Úgyhogy föl van adva a lecke, ki, mikor, hogyan viszonyuljon ehhez. Mindenesetre a könyvbemutatóm alkalmával én most jobban éreztem magamat a Magvető Caféban. ”
A regényben a szereplők a keresztény középosztály vagyonosodásáról azt mondják:
„Össze fog omlani ez a hatalmi szervezet, amely vezető állásokat, kulcspozíciókat és vagyonokat adott ennek a középosztálynak, amely sem meg nem dolgozott ezért, sem pedig nem értett hozzá. (…) ennek a gondolatnak a magját Fenyő Miksa emlékirataiban olvastam. És úgy döntöttem, hogy megteszem őt hőseim barátjának – egyikkel-másikkal valójában is ismerték egymást. És tényleg föl akartam idézni ezt az érvelését, mert ez olyan masszív folyamata társadalmunknak, amely máig nem halt el.
Ez a potyázni szerető, gondolkodni és dolgozni is rest,
de jól élni akaró, a másik zsírján hízó középosztályi mentalitás, ez nagyon erős, nagyon virulens azóta is. Csak most másként zabrálnak, nem faji alapon, mint a vészkorszakban, amikor zsidó vagyonokat raboltak. A tényfeltáró újságírók szaftos történeteiből olvashatjuk ki, hogy mikor, miért, kivel szemben járnak el hasonlóan, előfordul, hogy még régi haverokat is sorra kerítenek. De ahogy összeomlott az a régi rablószisztéma, összeomlik majd ez a mai is.”
Hangsúlyozta, hogy egy jóravaló Fidesz-szavazó tudós talán azt mondja, hogy folynak ugyan átszervezések, de csak a fantasztikus fejlesztések érdekében, és ennek fejében eltekinthetünk attól, hogy nemcsak formálisan, hanem ténylegesen is sérül a kutatói döntések autonómiája:
„Talán arra kell felhívni a figyelmet, hogy most már tényleg bármi megtörténhet. Nem úgy, hogy falhoz állítanak vagy lecsuknak. Hanem úgy, hogy – bármilyen racionális érv szól ellene – egy tollvonással, vita nélkül, hozzáértés nélkül, valami uralkodói önkényes döntésből kifolyólag, vagy valakinek az érdekében, irdatlan károkozással meg lehet szüntetni, ki lehet véreztetni tudományos, államigazgatási, oktatási, egészségügyi intézményeket, nem beszélve a művészetről. Ijesztő verzió, hogy az is veszélybe kerülhet, ami a magántőke biztonsága mögött érzi magát: mint, mondjuk, a könyvkiadói, könyvterjesztői struktúra. Ott is megtörténhet, hogy baráti oligarchák vagy államosítók, állampárti tulajdonosok egyszerűen csak visszautasíthatatlan ajánlatot tesznek, és elveszik.”
Forrás: Magyar Narancs
