A celebektől a valódi színművészekig

Sokáig tűnődtem, van-e jogom ezt leírni. Aztán azon töprengtem, van-e jogom közzétenni. És arra jutottam, hogy igen, van jogom. Csupán a gondolataimat mondom el a kategóriákról, arról  kik is ők a valódi színészek?

Tehetség híján

Merthogy valamikor kialakult bennem – és talán csak bennem – a színészek kategorizálása, nézői szemmel. Egy olyan néző szemével, aki egy fikarcnyit sem ért ehhez a mesterséghez, csak szereti látni, élvezni a színházat, a művészetet.

Az én szememben vannak a celebek. Nekik teljesen mindegy, miről szól körülöttük a világ. A lényeg: ők legyenek a középpontban. Egyszerűen csak ismertek. Ők azok, akik bármit – hangsúlyozom: bármit – megtesznek azért, hogy róluk beszéljenek. Néha az az érzésem, hogy így akarják bepótolni, hogy gyerekkorukban nem foglalkoztak velük a szüleik. Az ő esetükben a nézőtéren – vagy a tévé előtt – ülve arról beszélgetünk, hogy most éppen ki az aktuális szerető. Mert természetesen nem titok.

Aztán vannak a pojácák. Ők csupán annyiban különböznek a celebektől, hogy a színház (film) világában igyekeznek valamit megmutatni önmagukból. Tehetség híján, erőlködéssel akarnak „alakítani”. Ők a rossz amatőrök, még akkor is, ha diplomát szereztek. Mi pedig csak unatkozunk.

Persze vannak jó amatőrök is, akik soha nem tanulták a szakma alapjait, csak saját fejük és tehetségük után mennek – több-kevesebb sikerrel. Ők garantáltan nem jártak egyetemre, tanodába. Mosolyogva dicsérjük az akarásukat.

Elvárják a hajbókolást

Aztán vannak a színészek. Nekik van szakképzettségük és csodálatos memóriájuk. Fegyelmezett, kitűnő beosztottak. Megtanulják a szöveget egyetlen hiba nélkül, és végrehajtják a Főnök, vagyis a rendező minden utasítását – vita és saját gondolat nélkül. Mi pedig halljuk a szavakat, a mondatokat, látjuk a mozgást, de nem is sejtjük, kit rejt a szerep.

Természetesen vannak jó színészek is. Nekik vannak saját ötleteik, egy-egy apró hibát úgy tudnak korrigálni, hogy abból a néző semmit sem vesz észre. A hangsúly, a mozdulat nem egyszerűen betanult, erőltetett, hanem természetes, magától jön. Még akkor is így látjuk, ha napokig gyakorolták azt a pillanatnyi arcrándulást, kézlegyintést, vagy hasonlókat. Ők azok, akik megmutatják, ki volt Rákóczi vagy Baradlayné. Ha ők kerülnek színpadra, már látom a jelenetet, úgy, ahogy a szerző azt megírta. Csakhogy ők nagyon tudják magukról, hogy értékesek, és el is várják minden egyes nézőtől a hajbókolást.

Jó példa a következő történet

Egy vidéki művelődési központ korszerű, minden szempontból nevéhez méltó színháztermébe hirdettek előadást. A tömeg már jóval a kezdés előtt ott tolongott a büfénél. A művészek pedig kénytelenek voltak az asztalok között menni az öltöző felé. Az egyik szereplő hangosan méltatlankodva rohant végig, szinte fellökve az útjába kerülőket.

Soha nem felejtem el a szavait:

„ezek között kell végigmennem? Legalább fizessen mindenki egy forintot azért, hogy itt is láthat!”

Lehettünk úgy négyszázan, akik immár meglehetősen rossz hangulatban, megalázottan ültünk a nézőtéren. Aztán bejött a méltatlankodó, és mindenki elfelejtette a kinti incidenst. Legalábbis az előadás idejére.

Akik a csúcsra jutottak

Ő már átmenet volt a jó színész és a színművész között. De minden zsenialitása ellenére, hiányzott belőle valami. Ha az egyszerű néző azonosítja a színészt a szereppel, akár akarja, akár nem, a színész már nem színész, hanem színművész. Ők nagyon kevesen vannak, hiszen nem születik minden nap ilyen isteni tehetséggel megáldott ember. Ők ismerik a szakmai fogásokat, megtanulták a trükköket, de jönnek a gondolatok is maguktól. Ők a szövegben értik és érzik – így éreztetik is – azt, amit csak a sorok között lehet kiolvasni. Az ő tehetségük egyben ellenségük is, de szakmai alázattal viselik az ilyen beskatulyázást. Talán még egy kicsit örülnek is, hiszen ez munkájuk igazi elismerése.

Maga a csúcs, aki színművésznek, zseninek született

A csúcson állnak azok, akik ennél is többre képesek. Őket nem tudom, milyen címmel is kategorizálhatnám. Talán csak a Csúcs lehetne az. A Csúcs az a színész, aki színművésznek, zseninek született, az iskolában szakvizsgát tett, a munkája során sikerrel vette a mestervizsga – közönség által szabott – akadályait is. Aki azonosul a szerepével, aki láttatja Lear korát, eléri, hogy úgy érezzem, én is ott vagyok Júlia mellett a bálban, Veronában. Vagy éppen a közértben vásárolok felvágottat. Úgy érezzem, hogy bármi bánatommal hozzá mehetek vigasztalódni, hiszen olyan csodálatos nagymama!

És ha ez a Csúcs lejön a színpadról és  átváltozik magánemberré, eszébe nem jut hozzánk, az egyszerű nézőkhöz jönni. Inkább lehajol, a tenyerére vesz, és fölemel magához, olyan magasságba, ami nekünk már szédítő. Onnan már lekívánkozunk a földre, hogy felnézhessünk rá. A Csúcs nem vár többet tőlünk, mint egy mosolyt, egy őszinte tapsot – mi mégis hódolni akarunk neki.

Kapcsolódó

A cipollaság árnyékában