Beszéljünk Bayer Zsoltról? Esterházy közbevágott: Minek? Nincs ebben ennyi — Lapzsemle

Április 14-én rengetegen idéztük meg Esterházy Pétert, hetvenedik születésnapja alkalmából. Az évforduló megmutatta, hogy mennyire erősen hat ránk személyisége és minden szava. Heti lapzsemle Esterházy Péter születésének 70. évfordulójáról.

Barbárok és egy jó lábjegyzet

Esterházy Péterhez kötődő emlékeimet rendezve találtam rá a Népszava Szép Szó mellékletének 2008. április 19-i számára. Akkor is a nagy írót méltatták, ötvennyolcadik születésnapja alkalmából. Kiváló újságíró, Szendrei Lőrinc látogatta meg. Zűrös idők járták akkor is, a legforróbb ügy a Hollán Ernő utcai náci provokáció volt, amire nagy antifasiszta tüntetés válaszolt. Emlékezetes, hogy a magyar szélsőjobb ellen összegyűlt tömegben német vendég, Gerhard Schröder is megjelent, jelezve, hogy a történelem nem ismétli magát: a nyilasok mai utódai nem számíthatnak német segítségre.
Az interjúban ezt a friss eseményt is érintették, de Esterházy Péter utánozhatatlan bölcs derűjével kezelte a dolgot. (A teljes interjút itt lehet olvasni.)

Esterházy válasza meglepő

Így beszélget az író és a Népszava munkatársa:
Esterházy Péter „valahol azt írja, Budapest Rómaifürdő részén él, ami az ókorban éppen túlesett („egy hévmegállóval”) a limes határán, vagyis tulajdonképpen ő már a barbárok földjén lakik. Kikerülhetetlen a kérdés:
— Most is barbárok között élünk?
Meglep a válasszal:
— Mi vagyunk a barbárok. Ami napjainkban az utcán megjelenik, például a kirakatbetörés, gárdázás, cikkek, nagyon is európai jelenségek. Ne áltassuk magunkat, nemcsak Schröder egykori kancellár, hanem akikkel szemben föláll a pódiumra, azok is európaiak.
A reflexeinkre figyelmeztet. Hajlamosak vagyunk az európai kifejezést csupa pozitív tartalommal fölruházni: kulturáltság, műveltség, művészet, humanizmus, tiszta erkölcs…
Nem. Az európaiság nem a jónak, hanem a „van”-nak a szinonimája. Ami itt van, mind európai. A finomságunk, a durvaságunk, a barbárságunk, minden. Az ember nem azonos a jobbik énjével. Jobbik én, rossszabbik én, semmilyen én. És akkor a te-ről nem is szóltunk.”

Vajon képesek vagyunk-e szembeszállni azzal, ami rossz?

— így töpreng Szendrei Lőrinc, és „tétova Esterházy Péter válasza is. Napjainkban kevesebb a sikerélményünk — látja be csöppet sem elkeseredetten, legkevésbé sem reménytelenül.
Nem hiszem, hogy olyasmi közeledne, ami elháríthatatlan, amivel szemben ne lenne erő vagy erőnk. Az elmúlt napok, hetek eseményei bizonyítják, hogy van a normalitásnak is ereje. Civil erő.

Szendrei megemlíti Bayer Zsolt nevét, Esterházy közbevág

„ — Ne akarj velem erről beszélgetni. Minek? Nincs ebben ennyi. Volt valami, fintorgott az ember, ennyi, kész. Beszéljünk inkább erről az Irsai Olivérről. Ő komoly „ember”… Ha már, akkor Orbánnal beszélgess Bayerről, annak van tétje…
Fölidézem egyik közös barátunkat, aki szerint nem meglepő, hogy megjelentek a szélsőségek, sőt a fiatal értelmiségiek körében különösen megerősödött az ezekkel az eszmékkel, eseményekkel szimpatizálók aránya. Vajon ő miként vélekedik?
— Minden másképp zajlik a szabadságban, mint ahogy azt gondolta az ember a nem-szabadságban — ad egy kicsit megengedő választ. — Nem a ráció szerint. Vagy hol így, hol úgy. Például váratlan fordulatként a múlt sokkal erősebben itt van velünk. A közösségi reflexeink is lényegesen erősebbek, tehát erősen és másképp működik egy nem személyes meghatározottság. A tradíció is így dolgozik. Egyszerre csak látjuk a saját kliséinket, mondjuk a Pató Pálokat, vagy kiderül, hogy az, amiről azt hittük, elmúlt, nagyon is élő vagy valóságos, például 1956. És akkor üstöllést azt is látjuk, miként lett rögtön saját manipulációink kiszolgáltatott tárgya a múltunk. A múlt lesz, látva látjuk.”

„Egy jó lábjegyzetnek van jövője”

A beszélgetés leirata (itt újra elolvasható a teljes szöveg) nagyon sűrű, tele van csodálatos Esterházy-gondolatokkal. Befejezésül az író a családjáról beszél:
„ — Az én családregénynek nevezhető regényeim olyanok, mintha a Buddenbrook-történetre azt írnák, írta: Buddenbrook Tamás — teszi hozzá félig komolyan. — Vagyis, akár a Münchhausen, nincsen semmi, csak az emelés: magadat a hajadnál fogva. Mit kerteljek, engem foglalkoztat, hogy alany és tárgy mennyire különböztethető meg egymástól.”
Azt már lassan tudjuk, miként tekint a szüleire, de vajon a születésnapján miként tekint a gyermekeire, és ők hogyan látják az apjukat? — kérdezi Szendrei Lőrinc búcsúzáskor.
„ — Drámai fordulatot vett az életem — neveti el magát. — Gáspár nevű unokám nem átallott április 14-én születni. Tekinthetem részéről ezt udvariasságnak is, hogy a nagyapja ne felejtse el az ő születésnapját. Jó, nem felejtem. De a helyzet brutálisabb, az én születésnapom megszűnt vagy legalábbis lábjegyzetté vált. De ez megfelel nekem. Egy jó lábjegyzetnek van jövője.”

Esterházy ontotta a szállóigéket

A bőség zavarával küzdünk, amikor egy-egy remek Esterházy-mondatot keresünk.
A Népszava szerzője például az egyre romló hazai helyzettel kapcsolatban nyúlt vissza egy Esterházy-mondathoz:
„…van aki többet vár egy miniszterelnöktől, tisztakezű embert szeretne látni az ország élén, és tíz év után már csak rezignáltan legyint a politikára. Minek is írok, kérdezte egyikük. Talán mert Ady figyelmeztet, hogy „Csak azért se győzhet a Mindegy” (A Mindegy átka). Helyesen emlékeztetett Simon Márton az idei könyvheti megnyitón Esterházy Péter gondolatára: „Félek, hogy elhatalmasodik rajtunk a legyintés”. (Ady, Esterházy (és más rokonlelkek))

Esterházy Péter tűpontos mondatai évekkel 2016-os halála után is segítenek. Márton László (Montpellier) például Tormay Cécile-lel kapcsolatban idézi Esterházy Pétert. Az Orbán-rezsim kultúrharcosai az állítólag világhírű, világirodalmi szintű, ám „elhallgatott” írók közé sorolják Herczeg Ferencet, Sinka Istvánt, Szabó Dezsőt, Wass Albertet, Nyírő Józsefet – és Tormay Cécile-t is.
„Tormay Cécile-ről hívei terjesztették, hogy a Nobel-díj várományosa, csak azt felejtették hozzátenni, saját alkalmazottai ajánlották és a Nobel-díj bizottság (ritka eset!) visszaüzente, hogy nem kérnek belőle. Boldogult és azóta halhatatlanult Esterházy Péter szerint: „Azeri balta + Tormay Cécile”.
(Addig nyújtózkodj… Takaró Mihály és a hazafias képzés)

ESTERHÁZY 70

Az idei április 14-i évforduló alkalmából a Magyar Narancs honlapján a szerkesztőség újra közzétette Bori Erzsébet hajdani interjúját, amelyet a Harmonia Caelestis megjelenése alkalmából, a 2000-es évek elején készített Esterháy Péterrel. („Ezért kóvályogtam olyan sokat, hogy ezt megtaláljam„)

Az Élet és Irodalomban is a Harmonia Caelestist idézték fel: „Kiváló kollégáinkat arra kértük, ihletődjenek meg egy rövid szövegrészlettől a Harmoniából.
Esterházy Péter április 14-én lenne hetvenéves. Mi meg magunk vagyunk.”
(EP 70 – Darvasi László: Mire tanít Erna?)
Földényi F. László is Esterházy Péterre emlékezett:
„A lakompaki csata –
avagy hogyan békültünk ki a most hetven éve született Esterházy Péterrel” címmel.
Ugyanebben az Élet és Irodalom számban jelent meg L. Varga Péter esszéje is, „Nyelvművészet és olvasáskultúra – avagy olvasható-e Esterházy 2020-ban?” címmel.
„Lezárult volna az az irodalmi paradigma, amely nálunk egybeesett Esterházy korával?”…A kérdés „elevenné válik, amikor az egyetemi szemináriumokon találjuk magunkat: olvasható-e ma (még?) Esterházy Péter?”

Jó író volt-e Esterházy Péter?

A Népszava Szép Szó mellékletében, a Kentaurbeszéd sorozatban április 18-án Margócsy István szentelt esszét az Esterházy Péter-évfordulónak.
„Hányszor tétetik fel a kérdés, társaságilag, szakmailag, politikailag: mondja meg már végre valaki véglegesen, jó író volt-e Esterházy? Vagy másképpen fogalmazva: kinek az irodalmi értékelésében, ítéletében lehet megbízni, kinek lehet (vagy kell) hinni, ha egy író, egy mű, egy életmű éles viták kereszttüzébe került?”

Esterházy-örökség

A Magvető Kiadó az évfordulón videósorozatot indított: színészek, írók, értelmiségiek, Esterházy Péter tisztelői olvasnak fel egy-egy rövid részletet az író műveiből (#esterházyörökség).
Bereményi Géza például az „Utazás a tizenhatos mélyére” című kötetből választotta ezt a részletet:
„Mennyire jellemzően európai (vagy emberi?) jelenség, hogy ártatlan sétálgatás közben, pötty, hirtelen belezuhanunk a történelem sötét vermébe. Az idő mélységesen mély kútjába. Ez persze jelenthetné azt is, hogy mondjuk, egy szép, régi épületre bukkanunk – váratlanul, folyamatosan. Ez is igaz, Európa zsúfolt, evvel a széppel is zsúfolt. Mennél zsúfoltabb, annál európaibb. De zsúfolt a csúnyával, a mocsokkal, a bűnnel, az árulással is, önmagunk, értékeink, elveink, legszebb álmaink folyamatos elárulásával. Van egy fél napom Drezdában a repülő indulásáig. Ha már errefelé járok, gondoltam, megnézem, hol halt meg a dédapám, és – hogy látványosan fogalmazzak – egy gázkamrában találtam magam. Nem is a dédapám volt, hanem a nagyapám nagyapja, 1867 előtt gyakorlatilag ő volt a külügyminiszter a Monarchiában, és aztán „a közvélemény egy ellenséges része” őt tette felelőssé a königgrätzi csatáért, hogy azt ő forszírozta volna, mert bigott katolicizmusa miatt ki nem állhatta a poroszokat. Ez utóbbi ugyan megfelelt az igazságnak, de Königgrätz dolgában nem volt sáros. A rágalmazási kampány mégis többé-kevésbé sikerrel járt, többek között azért is, mert élete végén a Pirnai Ideggyógyintézetbe került; ma úgy mondanánk, krónikus depresszióval. Irány tehát Pirna, könnyű családi emléktúra – és?! És belebotlok egy náci „halálgyárba”. Canalettónak van egy Pirna-sorozata. A Canaletto-képeken a világ ártatlan (igaz, első látásra kissé unalmas is). Akkor tehát: Canaletto és eutanáziaprogram. Ez az és Európa arca.” (Bereményi Géza itt hallgatható meg.)
A kiváló sorozatból itt még három részletet ajánlok: Erdős Virág;  Máté Gábor;  és Bán Zsófia  felolvasását. (az #esterházyörökség videói itt találhatók a youtube-on.)