Miért lettem Flamengo, Ajax és Barca szurkoló

Az ember általában szubjektív okokból, a család vagy a barátok hatására kezd el fiatalon szurkolni egy csapatnak, esetleg azért, mert lenyűgözte a játéka. Az én választásomban azonban közrejátszott egy elvi szempont is: díjazom, hogy gyártják, nem pedig készen veszik és kiégetik a sztárokat.

A világ legnagyobb szurkolótábora

Az, hogy a tévé előtt sörözgetve kinek szurkolók meccs közben, látszólag magánügy, és nem igazán ér meg egy cikket, csakhogy a fent emlegetett szempont egyáltalán nem mellékes a foci fejlődése, a show élvezhetősége szempontjából. Ezektől a kluboktól volna mit tanulnia a magyar „labdarúgás” vezetőinek is, akik a jövő építgetése helyett évtizedek óta részben elpanamázzák, részben pedig kiszórják az ablakon a focira költött súlyos milliárdokat. A három csapat közül csak a Flamengóhoz kötöttek szubjektív, személyes élmények. Az iskolában a barátaim zöme a vörös-fekete (rubro-negro) csapatnak szurkolt, elragadott a hangulat, főleg miután magam is kijártam néha a Mengo stadionjába, Gáveára, vagy az impozáns Maracanába, ahol a rioi rangadókat tartották, többnyire telt ház előtt. Mert óriási szerencsémre kamaszkorom első pár évét Rióban tölthettem.

A Flamengóról tudni kell, hogy ez messze a legnépszerűbb csapat Brazíliában, a lakosság több mint egyharmada ennek a klubnak szurkol. Jó ideig az övék volt a világ legnagyobb szurkolótábora, s ez csak akkor változott meg, amikor az európai élcsapatok a televíziós közvetítésekkel meghódították Ázsiát.

Utánpótlás ala Rio
A rioi csapat főleg a szegényebb rétegekben volt népszerű, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy mindig is komolyan vette a fiatal tehetségek felkutatását és nevelését, az utánpótlást. Ha más klubtól hoztak egy fiatal tehetséget, gondot fordítottak a személyes képzésére, hogy igazi sztárrá érjen. Jó példa erre Bebeto esete. Bahia államban, egy szegény salvadori családban nőtt fel és már elismert tehetségként került a rioi klubba, de ott lett igazi meghatározó játékos. A vézna, gyenge fizikumú Bebetóval külön személyi erőnléti edző foglalkozott. A Flamengo nem sajnálta a gondoskodást a sokak szerint gyengesége miatt alkalmatlan tehetségtől – aki aztán a brazil válogatott meghatározó, világbajnok csatára lett.

Volt olyan korszak, amikor a Flamengo volt a világ legjobb csapata (hasonlóan a más időszakokban arató Ajaxhoz és Barcahoz), a 80-as években Zico és Junior vezényletével mindent megnyertek, amit lehetett, négyszer a brazil nemzeti kupát, 1981-ben pedig előbb a Libertadores Kupát, majd a Világkupát.

Tudatos csapatépítést
Az átgondolt utánpótlás nevelést azonban az Ajax fejlesztette tökélyre. Az első „aratás” eredménye, Johan Cruyff, Johan Neeskens és kortársaik lenyűgözték a világot. Az Ajax iskola aztán még több generációnyi világsztárt nevelt, elég, ha csak a Milánt is a csúcsra juttató Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard trióra gondolunk. Hármójuk közül Gullit nem az Ajaxban nőtt fel, hanem a Haarlemben, majd a Feyenoordban, de nem vitás, hogy az Ajax módszer hatott a többi holland klubra is, nem véletlen, hogy az egész holland foci minőségi fejlődésen ment keresztül.

Az Ajax sikereiben egy magyarnak is kulcsszerepe volt, a temesvári Kovács István személyében. Ő volt a sorsfordító Cruyff-korszakban az amsterdami klub edzője, miután Rinus Michelstől 1971-ben átvette a csapat irányítását.

Johan Cruyff az összekötő kapocs az Ajax és a Barcelona között. 1973-ban az Ajax eladta a katalán csapatnak, amely vezetésével a következő évben már spanyol bajnok volt. Ennél is fontosabb azonban, hogy a 80-as évek végén, a 90-es évek elején a Barca edzőjeként kialakította a katalánok „dream teamjét”, amely sorra nyerte a bajnokságokat és 1992-ben megnyerte a bajnokcsapatok Európa-kupáját.

Holland módi a Barcánál
A holland zseni Barcelonában is meghonosította az Ajax módszert, aminek mostanság látni a gyümölcsét. Ma a Barca a világ egyik legjobb csapata – nem csak klubként nyert meg mindent, amit lehetett, hanem a spanyol válogatott mezét magára öltve világbajnok is lett. Annak a vb-nek a döntője után mondtam azt egy barátomnak, hogy lám, a tartalékos Barcelona világbajnok lett! Mert az a spanyol válogatott lényegében a Barca volt, csak Lionel Messi és Dani Alves nélkül. Egyetlen poszton, a kapusén volt jobb, mint a katalán klubcsapat.

Mindezt úgy, hogy a Barcelona keretének túlnyomó többségét saját nevelésű játékosok adják. Az argentin Messi is közéjük sorolható, hiszen lényegében a katalán klub nevelte. Messi tehetsége már fiatalon feltűnt, szülővárosa, Rosario klubjaiban kezdett focizni, de 11 évesen kiderült, hogy növekedési hormon hiánya van, ha nem kezelik, törpe lesz. A nagyobb argentin klubok közül a River Plate is érdeklődött iránta, de sajnálták a havi 900 dolláros kezelési költséget, ezért lemondtak róla. (Azóta bizonyára megbánták…) A Barca viszont felfigyelt rá, 2000-ben családjával együtt Barcelonába költöztette és fizette a kezelését – 2004 óta játszik az első csapatban.

Annak, hogy a játékosok zöme saját nevelés, már a kölyökcsapatban is együtt játszottak, nemcsak anyagi és elvi, sportfejlesztési előnyei vannak. Ez megmutatkozik a csapat játékán is, a focisták tényleg ismerik egymás gondolatát is. A legjobb példa erre Cesc Fabregas, aki miután hazatért hosszas angliai „száműzetéséből” úgy játszott, úgy megértette magát Messivel, mint aki mindig is a csapat tagja volt.

A Flamengo, Ajax, Barcelona mentalitással szemben álló másik végletet a Real Madrid, és újabban a Man City képviseli: mindent összevásárolnak. Bár így is remek csapatok állnak össze, el lehet dönteni, mi szolgálja jobban a foci fejlődését és a szép csapatjátékot.