Banánköztársaság
Bruck András: a barátság határai
Egy ideje kényelmetlenül érzem magam, ha a társaságomban Fidesz-szavazók is vannak, ahogy gyerek- és asszonyverők, lányfuttatók, drogdílerek közé se vágyom. Nem volt mindig így. Magától értetődőnek tartottam, hogy parlamenti demokráciákban egyszer a tieid győznek, másszor az enyéim. Nem számít, nincs nagy különbség közöttük.
Egy ideje kényelmetlenül érzem magam, ha a társaságomban Fidesz-szavazók is vannak, ahogy gyerek- és asszonyverők, lányfuttatók, drogdílerek közé se vágyom. Nem volt mindig így. Magától értetődőnek tartottam, hogy parlamenti demokráciákban egyszer a tieid győznek, másszor az enyéim. Nem számít, nincs nagy különbség közöttük.
Csakhogy Magyarországon 2010-től baljós, mindinkább vészjósló változások indultak be;
sorban tűntek el szabadságunk biztosítékai, garanciái, bennem pedig évről évre erősödött az az érzés, hogy már nem a demokrácia valamely színárnyalatáról szavazunk, nem a nemzeti előbbre jutás egyik vagy másik útjáról, hanem markánsan és összetéveszthetetlenül jóról és rosszról. És akkor már nagyon is számított, hogy a tieid vagy az enyéim. A vészjósló jelek egyre csak sokasodtak: a demokráciából már csak foszlányok maradtak, a parlament értelmét vesztette, a kormány hívei azonban mintha mindebből semmit nem láttak volna.
Tényleg nem akadt közöttük egyetlen egy sem, aki a legalább a wikipédiában megnézte, mit írnak az illiberális demokráciáról? Hogy az miféle szörnyszülött és mi történik azokkal az országokkal, amelyeket vezetőjük erre az útra kényszerített?
Akkortájt még beszélgettem kormánypárti ismerősökkel
Vitatkoztam, érveltem és érveket vártam, de hiába: a pápa előbb vonná kétségbe Isten létezését, mint egy kormányszavazó O.V. szavahihetőségét. Bármi, amit kiejt a száján, megbeszélhetetlenné válik. Egyre kínosabb volt nekem a szavazói között és velük, és nyilván ők is így voltak velem. Javában tartott az ország elhülyülése, és ez már engem is közvetlenül érintett. Pszichésen, egzisztenciálisan, sokféleképp. Bár még mindig be-be ültem valahova egy-egy régi, Fidesz-szavazó ismerősömmel, de már csak előre egyeztetett program mentén: nem politizálunk. Egykor együtt átkoztuk Kádárt és rendszerét, de most szabályt hoztunk a kölcsönös képmutatásról.
Ennek azonban vége, már nem találkozom egyikkel sem, elkerülöm a kínos színjátékot: gyerekek, lakáscsere, osztálytalálkozó, kéne egy új autó, esetleg egy közös ismerős halála… közben egy szó sem az országot s benne engem, magamat is szétfeszítő, megfojtó dolgokról.
Ez egyre nehezebben ment
És nem az a kérdés, joga van-e valakinek a gonoszra szavazni. Szavazzon. Nem is az, hogy kötelessége-e felismerni a gonoszt. Mit tegyen, ha egyszer képtelen rá. Az a kérdés, én hogyan viszonyuljak olyan emberekhez, akik örültek a CEU elüldözésének, tapsoltak az SZFE eltiprásakor, és úgy általában a kormánnyal egyetértve ők is minden pusztítást győzelemként ünnepelnek. Mit teszel akkor, ha egy pusztulásra ítélt országban elpusztul a végső menedék is, a közös emberi?
Nem tudhatom, kinél, hol húzódik a számára már átléphetetlen határvonal, de ami engem illet, még az egykori barátok kedvéért sem akarok soha többé úgy tenni, mintha egy normális, átlagos országban élnék; ma ti nyertek, holnap mi, éljen, így működik a demokrácia, miközben már nincs demokrácia, meghalt, eltaposták, én pedig igenis neheztelek az asztalnál velem szemben ülőre, mert ha csak egyetlen szavazat erejéig is, őt is felelősnek tartom a ránk szakadt tragédiáért. Tudom, sokan elfogadják az ilyen korlátok közé szorított beszélgetés feltételeit, úgy érzik, ha már a rezsimmel szemben tehetetlenek, legalább a privát életüket hadd őrizzék meg érintetlenül. Elismerem, akad számukra nem könnyen diszkvalifikálható igazolás: a megosztottság kizárólag a hatalom érdeke, nekünk viszont muszáj szóba állnunk egymással.
A legutolsó alkalomkor mégis felrúgtam a telefonon kötött megállapodást: semmi politika
Már fizettünk, amikor megkérdeztem egykori haveromat, mit tesz majd, ha pár év múlva nálunk is bekövetkezik, ami Belaruszban, hogy a rendőrség brutális eszközöket vet be a tüntetések szétverésére, a börtönök pedig megkínzott ellenzékiekkel lesznek tele. Azt mondta, hülye vagyok, szedjek Xanaxot, itt sosem lesz Belarusz, él és virul a demokrácia, egyre szépül, gazdagodik az ország. Ráhagytam. Úgy gondoltam, ez valójában nem nekem szólt, ilyenkor saját magát manipulálja még eltökéltebb hitbe.
Van ilyen, a pszichológia ismeri: magunkat is becsapjuk, hogy megtévesszünk másokat.
És ha ma összefutnék vele az utcán, csak megkérdezném, hogy szerinte a kormány legfrissebb intézkedése, a Magyar Orvosi Kamara egy nap alatt megszavazott tönkretétele, milyen céllal történt? A hazai egészségügyben kínlódó betegek érdekében, vagy azért, hogy a kormánnyal szembeni minden akaratmegnyilvánulás megtorlásával megbízott miniszternek könnyebb dolga legyen? Ő pedig, ebben biztos vagyok, ezt felelné: de hiszen te magad mondtad, hogy megszavazták a parlamentben. Látod, hogy demokrácia van?
Szerző
