Élünk-e még, vagy már csak vegetálunk..? Úgy értem, mi, az ország lakosságának képviselet nélküli, kitagadott fele – vagy magatehetetlenül vánszorgunk a semmibe, a “nemzeti konzultáció” fojtogató kötelére kötve..?
Az “ellenzék” épp újra egymással van elfoglalva,
ezért aztán se ideje, se kedve nincs reagálni a maffia naponként elkövetett aljasságaira. Csinálhatnak bármit – legutóbb a képünkbe röhögve a Keresztapából és alvezéreiből “Nevelésügyi Kormánybizoccságot” “létesítettek” – nem tudják megunni a gúnyolódást… Így aztán valóságos előrehozott diadalünnepet tarthatott az országot uraló bűnszervezet. A Fidesz “kongresszusa” a ma még élő, vegetáló idős emberek legrosszabb emlékeit elevenítette föl. Illetve nem is emlékeit, hanem, legalábbis részben, már csak olvasmányélményeit. Nem a Kádár- korszakból, legalábbis nem annak nagyobbik részéből, hanem s Rákosi-érából.
Szatíráért kiált, ordít mindaz, amit a szeánszukon előadtak – mondhatnánk, de
látnunk kell: magával a kíméletlen szatírával találkozott, aki élőben követte a műsort. Csak ez a szatíra elsősorban rólunk szólt: rólunk, akinek jelenlétében a horda ennyire elszabadulhatott, ennyire a maga előállította álvalóságba zárkózhatott, kigúnyolva, szidalmazva azokat, akiknek még maradt valami köze, valami kapcsolata a valóságos világgal. A normalitással – mondanám, de eszembe jut, hogy a Fidesz ezt a szót is már régen lefoglalta magának.
Úgy érezhetjük, a Fidesz “ápoltjai” bolondokházát csináltak a magyar világból, amelyet aztán továbbra is kedvükre uralhatnak, ki is rabolhatnak – de nem nevezhetjük őket ápoltaknak, hiszen ők “ápolnak” minket…
Persze, hiszen Vezérük a maga világában pöffeszkedve éppen megsemmisült “ellenzékéről” állítja, hogy kijátszotta ápolóit… Az ünneplésre összesereglett helló röfik meg önfeledten tapsolják az Állatfarmból érkezett Napólajos elvtársukat, a Nagy Kant…
Egészen hihetetlen, amit “összetajtékoztak” “Brüsszelről”, az “ellenzékről”, a “családról”, a “gyermekvédelemről” – mindenről, legfőképpen talán “önmagukról”. Mintha belehibbantak volna a képbe, amelyet a Hófehérke varázstükrében szemlélnek.
Az Állatfarm kaposvári előadásának végén az önkényeskedéstől megittasult Napólajos és alvezérei egy asztalon táncolnak. “Sose halunk meg!” – röfögve ordítják. Az asztalt félelemtől remegő, öntudatlanságba kergetett állattársaik tartják.
Minimusz, a költő a befejezésben azt énekli: “Valami ég – érzem szagát…”
Nagyjából itt tartunk most – de az előadásnak nem akar vége lenni. Pedig már nagyon büdös van…