Az általános züllés legújabb jelei – Egy (?) kinevezés margójára

Hogy Orbán Viktor nem tartott szükségesnek semmiféle “egyeztetést” az új “köztársasági elnökről”, kinevezéséről, pardon megválaszttatásáról senkit sem lephetett meg: már bizonyította, tud ő egyedül is bukott, vagy a társadalom fele által el nem ismert elnököt állítani.

Nem is “tárgyalt” senkivel

Pedig ha  Orbán a “hisztériaellenzékkel” nem is, az LMP-vel, vagy legalábbis Ungár Péterrel talán szót érthettek volna: elvégre az orbániai demokrácia két, össze nem mérhető, de egyaránt kivételes alakjáról van szó…

Kedélyes diktatúrában élünk, megint – igaz, most nem tömeges gyilkosságok után. De diktatúrában, amely sokáig igyekezett valódi vonásait rejtegetni. Mára azonban mint az “őrült, ki letépte láncát”, elszabadulni látszik: nem törődik semmivel-senkivel, tombolva éli ki a maga természetét. Természetének része pedig nem csupán a harácsolás, a Döbrögi-létforma, az akkuerőszak, a hazug veszélyhelyzetekre hivatkozó rendkívüli állapot folyamatossá tétele, a rendeleti “kormányzás”, a “köz”- és terrormédia szakadatlan, közpénzből finanszírozott uszító hecckampányai, a nemzetietlen inzultációk ugyancsak közpénzből megrendezett szélhámosságai stb., hanem a kultúra öncélú, kéjelgő rombolása, és hibbant giccskultúra építése is.

A Keresztapa zsigeri, kultúrától való viszolygása

Mindennek méltó megjelenítője a magyarosan nagy bajszú Csák János – nyilván Orbán által engedélyezett, ellenőrzött – elmebetegnek tűnő garázdálkodása. Ha ugyan csak az ő garázdálkodása – és nem a Keresztapa zsigeri, kultúrától való viszolygása a végső mozgatóerő…

Kétségtelen ugyanis, hogy a magyar kultúra java tradicionálisan ellenzéki jellegű. Az újra meg újra hatalomra juttatott udvari giccskultúra bizony silány, bár talán nem minden elemében teljesen értéktelen pótlék csupán. A viszony valami olyan, mint mondjuk a magyar népdal és a magyarnóta, vagy az autentikus cigány népzene és a lakodalmas mulatós közt. Nincs semmi baj azzal, ha valaki az utóbbiakat is kedveli – baj csak akkor van, ha az utóbbiakat az előbbiek helyére akarja állítani. Márpedig mostanában ez történik például Diósgyőrött, a Budai Várban, a Balaton partján, Jákon, Hatvanpusztán… Majd Budapesten is, a Rákosrendezőn – mindenütt az országban.

Ellentétben Kárárral

A kései Kádár-korszakhoz képest e tekintetben annyi a különbség, hogy az, ha tehette, támogatta vagy megtűrte a valódi kultúrát is.

Amíg az akkuerőszak, a rendeleti kormányzás stb. a maffia sajátos szempontjai szerint magyarázható, racionális dolog, az, amit a kultúrában művelnek, már-már öncélú, értelmetlen. Kétségtelen, hogy egy olyan államban, amelyben demokrácia van, autentikus kultúra van, az orbániai rendszer tartósan nem létezhet, ki sem igen alakulhatott volna. De azért az ember szereti azt gondolni, hogy mindennek van határa…

Demeter Szilárdnak a Magyar Nemzeti Múzeum vezetőjévé kinevezése azonban azt bizonyítja, hogy a latorállam nem ismer el semmilyen határt – legalábbis semmilyet, amelyet nem ő maga szabott magának.

Az pedig, hogy a kultúrarombolás pártállami felelőse arról beszél, hogy a kinevezés után Demeter Szilárd az erőt lándzsahegyként tartva fejezi majd ki az év minden egyes napján a magyart, vagy ahogy korábban mondta, a magyar kultúrkiválóságot, az illető szégyentelenül mutogatott bornírtságának egyértelmű jele. És csak erősödik az embernek ez a véleménye, ha arról olvas, hogy Csák Demetert – akit nyilvánvalóan Orbán támogatásával nevezett ki, bár egyes megnyilvánulásai alapján akár nácigyanúsnak is mondható – reneszánsz embernek nevezi.

Mindez eddig tán példátlan megalázása egy rangos szakmának, a magyar szellemi élet egészének, magának az országnak. De régen nincs már értelme intézményektől ellenállást várni, amikor a lakosság nagy része bárgyún vigyorog és acsarkodik züllöttségében, amoralitásában, a többiek pedig egymás lerombolásával vannak elfoglalva…

(Főképünk: Cseri László)