Így élünk.. de így kell élni? – Bach, mint rendezőelv

Bach zenéje mindig a csodák világa volt nekem, de sosem hittem volna, hogy Fischer Ivánnal karöltve egyszer még lenyűgöz és „tollat” ragadok, hogy elismerjem és megköszönjem magam és sok ismeretlen nevében amit tesz. Előrebocsátom, nem vagyok zeneértő, elemző, csak a dallamokban, a hangzatokban, ha lehet megmártózó, feltöltődő zenehallgató.

A húsvét küszöbén

Kinek, kinek vallása, baráti közössége szerint közeledik vagy beköszöntött az ünnep. A Húsvét bibliai története Jézus kereszthalálát idézi, és temetését, majd a harmadik napon feltámadt a halálból. A purim ünnepe, a perzsa uralom alatt élő zsidó közösség megmenekülésére emlékeztet.
Bach zenéje mindig lenyűgözött. Így a március 24-i MÜPA Bach Máté-passióra, mint egy biztosan csodás délutánra készültem. De amiben részem volt, az több volt, az szinte a csoda.
Jézus szenvedésére emlékezve, emlékezzünk más ártatlanok szenvedésére is, a rohanó életben, azt hiszem, ritkán szánunk időt az együttérzésre az ártatlanul elpusztult gyerekekkel, nőkkel, férfiakkal – mondta Fischer Iván. – Ezért a Máté-passiót, amely tanítás a részvétről és az együttérzésről, meg-megszakítva adjuk elő.
A passió részletezése helyett hadd szóljak a megszakításokról… elsők között szólalt meg Tigran Mansuriantől a Requiem – Agnus Dei. Ki ez a zeneszerző? 1939-ben született, örmény. Művében, a Requiemben az 1915-16-os örmény népirtásra, melyben 800 ezer-1,2 millió örmény pusztult el, emlékezett. Hallgattam, és felrémlett az A Musza Dagh negyven napja című csodálatos Werfel könyv, ami gyerekkoromban megismertetett az értelmetlen pusztítással: csak mert örmény, pusztuljon!

És megszólalt Bach

Aztán Bach passió ….hallgattam. Ekkor Fischer baráti öleléssel kísérte a színpad közepén kitett székhez Taiseer Eliast, aki egy oud – arab lant – hangszeren játszott. Improvizációját hallgattuk, amely a gyermekét elvesztett anyát idézte. Szorított a gyomrom, hallottam szinte a gyermek hangját és a síró anyát. A zenész, Prof. Elias a Haifai Egyetem (Izrael) Zenei Tanszékének vezetője, valamint az Arab-Zsidó Zenekar zenei vezetője és karmestere. Alapítója/karmestere az első izraeli Klasszikus Arab Zene Zenekarnak.
A Máté-passió hangjai körülöleltek: a Cantemus gyermek- és vegyeskar énekelt. A hirtelen beállt csöndben felállt a zenekar elsőhegedűse, Daniel Bard, a Budapesti Fesztiválzenekar vendég koncertmestere. Itt most Ravel Kaddish című darabját játszotta. Ravel, aki a mindenkit lenyűgöző és széles körben ismert Bolerót írta, 1914-ben Alvina Alvi operaénekesnő megbízásából az egyik legfontosabb zsidó imát, a Kaddisht zenésítette meg. Hallgattam. és Izrael és Palesztina járt a fejemben, az értelmetlen gyűlölet és öldöklés… az ártatlanok halála. Értük is szólt a Művészetek házában a Kaddish.

Amikor helyén van a büfé-szünet

Felcsendült, körülvett ismét a Máté-passió dallama. Majd szünet. A hallgatóság egy része a büfé felé igyekezett hallgatagon. Talán a hallottaktól átölelve álldogálnak, halkan beszélgetnek.
Felhangzott újra a passió, Nicholas Mulroy (tenor) mesélte a történetet, és hallottuk Jézust Hanno Müller-Brachmann (basszbariton) hangján. Fischer Iván most Indiát idézte, Gandhiról beszélt, aki a béke híve volt, a független Indiáért küzdött, mégis a megjelenő vallási erőszak miatt ártatlan indiai muszlimok, indiai hinduk ezrei haltak meg.
A zenekar soraiból most feláll egy hindu ruhás nő, Roopa Panesar, kezében szitár. Leült a színpadra, otthonosan, közénk. Hallgattam az improvizációt, ahogy mesél az életükről, arról a távoli, de fájdalmaiban annyira ismert világról, ahol szerethetnék egymást, ha a vallási, etnikai gyűlöletet nem szítanák. Roopa az Egyesült Királyságban született, és az indiai klasszikus zene egyik legtehetségesebb előadójának tartják.

Nem két ember zenéjét hallgattam, hanem egy közös dallamot

Máté-passió. A gyerekkórus énekelt, a felnőtt kórus válaszolt, majd közös hangjukat hallottam.
Ekkor a számomra már ismerős Taiseer Elias indult a színpad széle felé a már ismerős hangszerével, és mellette egy nagy keretes dobbal a kezében Zohar Fresco izraeli ütőhangszeres, zeneszerző. Leültek egymás mellé, de igazán nem ez a találkozás tere, hanem a hangszereikből induló dallamok összhangja. Nem két ember zenéjét hallgattam, hanem egy közös dallamot. Úgy kétezer kilométerre emberek ölik egymást, ártatlanok halnak meg Palesztinában, és ártatlan izraelieket öltek meg terroristák. Ők ketten felállnak, s a biztonságos országban, teremben ülők tapsa közepette, átölelkezve mennek a helyükre.

Máté-passió: közeleg a vég, Jézus halála…

A gyerekkórus Fischer Iván megzenésítésében énekel el egy verset, amit egy gyerek írt Hollandiában, mielőtt elhurcolták a koncentrációs táborba, s ismerve, tudva a jövőjét, elköszön vele a szüleitől.
Nézem az éneklő, jól táplált, jól öltözött gyerekeket. De hiszen ez a normális! így kéne élni!
A koncert csodálatos volt. De összeszorul a gyomrom a sok fájdalomtól, amit az ártatlanok megéltek, megélnek napjainkban is a Kék Bolygón.

Ezeket olvasta már?