Banánköztársaság
Szanyi Tibor: és TUDOK urainak mohósága
Ha kérdezné a nyájas olvasó, vajon miért foglalkozom napok óta a MOL-lal, akkor arra az a válaszom, hogy már évtizedek óta tele van a hócipőm ezzel a társasággal, s bármennyire is elkerültem ennek a cégnek sok ágát és bogát, most merő kényszerből ismét a pszeudo-ügyfelük lettem.
A dolog eleje abban áll,
hogy a MOL elődje, egy valaha volt állami cég, alias ÁFOR rengeteg hosszú távú és preferenciális üzletben volt érdekelt, elsősorban a Szovjetunió vonatkozásában, amelyek egy tekintélyes része azért is fordult elképesztően termőre, mert a világpiaci kartellek igen magasra tolták az olaj és a gáz árát.
Hogy értsük: kezdetben 1 hordó olaj ára 10 dollár alatt vala, jelenleg, illetve immár tartósan pedig jóval 100 felett van.
Ha ideveszünk minden egyéb költségtényezőt, akkor az olaj merő kitermelési és elsődleges raktározási/szállítási költségei bizonyosan hordónként 50 dollár (inkább 30) alatt maradnak, s minden, ami e felett van az árban az egy rakás rohadék monopolista burzsuj zsebében landol. Amiből aztán bőségesen tudnak korrumpálni kormányokat, döntéshozókat, szabályozókat egyaránt.
A nagyságrendek végett jelzem, hogy a kutaknál a jelenlegi 600 forintos literenkénti üzemanyagárból kb. 200 forint az, ami indokolt ár lenne, így hát literenként 400 forint egészen bizonyosan nagyon kevesek zsebében landol.
Őrületes pénzről beszélünk. Elég csak belegondolni, hogy hány liter nafta kerül az autókba hány éven át, és minden számláló kiakad, sőt rájöhetünk, hogy az olajüzlet globális, regionális és nemzeti nagyfőnökeihez képest Mészáros Lőrinc maga a templom egere.
A magyar kapitalizmus két zászlóshajóját,
azaz az OTP-t és a MOL-t uraló Csányi Sándor évtizedeken át terelgette a körülményeket úgy, hogy lényegében egy fillér saját tőke nélkül mindkét cég megfellebezhetetlen “agya” lett, sőt, néhány százalékban tulajdonosa, továbbá a magyar törvényhozást “ráhangolva” (Lex-MOL) ő ellenőrizheti az igazgatáshoz szükséges többségeket is. Ez utóbbi azon alapul, hogy az OTP-nél ő, illetve a MOL-nál Hernádi Zsolt esetleges leváltásához semelyik részvényesnek nincsen elég ereje, minthogy ahhoz a jogszabály fura akarata folytán 75 százalék + 1 szavazat kellene, miközben mindkét cég esetében 25 százalék feletti az ún. saját, tehát maga a cég tulajdonában levő részvények aránya, amit értelemszerűen a menedzsment mozgat.
Ez a két ember tehát Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc eredendő “jóvoltából”mások pénzén életfogytig és kirúghatatlanul vezetheti ezt a két óriáscéget. Ha a kisebb-nagyobb résztulajdonosok jót akarnak maguknak, akkor inkább lenyelik a békát, s örülnek minden nekik jutó haszonnak. Amiből persze van bőven.
Ebből az is következik, hogy élő ember nem tudja érdemben ellenőrizni ezt a két jómadarat és említett cégeiket, vagyis azt barkácsolgatnak, amit csak akarnak. Kezdetben megelégedtek azzal, hogy a már említett kedvezményes koncessziókat ők fölözték le a Máltán, Cipruson és egyéb helyeken nyitott számlák javára, később azonban keményen beleszálltak más, ígéretes üzletekbe, egyebek között a mezőgazdaságba, pontosabban az agro-bizniszbe, a szállodaiparba és újabban a hulladékkezelésbe.
A MOL,
azaz Hernádi Zsolt és Csányi Sándor tehát kivarázsolt az államtól egy olyan, évtizedekre szóló koncessziót, amellyel kivétel nélkül bármelyik hazai vállalatot, vállalkozást, cégtulajdonost, továbbá bármelyik magyar állampolgárt, köztük engem kedvére szivatgathat. És hát – ‘mitagadás’ – MOHU néven szivatja is. Illetve gigantikus pénzt rak zsebre.
A MOHU-nak ugyanis az a nagyszerű bolt, ha az 50 forintos palackokat nem váltjuk vissza. Ezt hamar el is érték annak a gusztustalan frusztrálásnak a révén, amiről hovatovább mindannyian regéket tudnánk mesélni.
Ez a palackonkénti 50 forint elvileg minden résztvevőnél, tehát gyártónál, forgalmazónál, kereskedőnél, a visszaváltásban settenkedőknél stb-nél ún. átmenő tétel, azaz kizárólag a végfogyasztó fizeti meg, és ugyanő akár vissza is kaphatja. Ha nem kéri vissza, akkor végső fokon az államnál marad, ami viszont oda bűvöli, ahová csak akarja, például a munkáját pocsékul végző koncesszornak is juttathatja haveri ajándékként, amiből azért a döntnököknek is nyilván visszajár.
A piszok drága üzemanyagot és most már a nyakunkon maradó palackhegyeket egyaránt a mohó Csányi Sándornak és a hasonszőrű Hernádi Zsoltnak köszönhetjük, miközben az OTP és a MOL fejenként és évente átlagosan 100-100 ezer forintot csapol le minden magyar állampolgárról, a csecsemőtől az aggastyánig csupán “színtiszta profitként”. És ez csak két cég. Hol van még a többi monopolista? Erre mondhatjuk, hogy nem szegény ez az ország, csak borzalmasan ki van fosztva.
Szerző
