Banánköztársaság
Bruck András: évértékelők után
Érdeklődésem a hazai politika fejleményei iránt meglehetősen egysíkúvá vált. Egyirányúvá, kizárólagossá. Ennek egyik biztos jele az az ambivalencia, amivel a február második felében egymásra torlódott évértékelőket követtem. Tegnap nem hallgattam Orbán Viktorét, ma nem hallgattam Gyurcsány Ferencét, viszont a múlt hét szombatján meghallgattam Magyar Péterét.
A Demokratikus Koalíció elnökének már nem kéne évértékelőt tartania
Terméketlen magánpasszió. Az ő ideje réges-rég lejárt, már nincs benne politikaformáló erő, ezért az ember úgy vélné, neki is sokkal egyszerűbb volna az élete – rólunk nem beszélve – évértékelők, az év többi napján pedig az ezzel járó, de kilátástalanul tartalmatlanná vált politikai jelenléte nélkül.
Minden erőfeszítésünk ellenére az ember megsérül, ha tartósan kizárólag kudarcok érik.
Márpedig egy véglegesen reménytelen helyzetbe került politikai párt a kudarc biztos forrása. Kivéve, ha a kudarcot menetrendszerűen elszenvedőkből hiányzik az erkölcsi érzék az állandósult kudarc felismeréséhez. Ezért is képesek elviselni.
Orbán Viktor évértékelőit főként mentálhigiénés okokból soha nem hallgatom
Még szükségem van az elmém épségére. Az ő miniszterelnöki teljesítményét nem csak a bárki által látható, tapasztalható hanyatlás ezernyi jele bizonyítja, de az pontosan mérve is van: adat adat hátán, és egész Európában mindegyikből mi, magyar állampolgárok jövünk ki a legrosszabbul: magyarok szinte már alig születnek, akik megszületnek, rövidebb életet élnek, akik élnek, rosszul élnek.
Azt hallgassam hát, hogy ennek pont az ellenkezője igaz? Higgyek inkább neki, mint saját magamnak? Azért ott még nem tartok.
Magyar Péter a huszonegyedik századi Magyarország egyetlen kellemes politikusi meglepetése
Ez negyedszázad, ami a politikában végtelenül hosszú időnek számít. Futballban ez olyasmi terméketlenség, fölöslegesség lenne, mintha egy csapat 25 éven keresztül egyetlen gólt sem lőtt volna. Az már rég feloszlott, magától szétesett volna. Magyar Péter viszont az évértékelőjével sem okozott csalódást, az tökéletesen alkalmas volt arra, hogy megerősítse bennem a hitet, hogy az ellenzéknek van keresnivalója ’26-ban.
Most viszont itt állunk egy félig kész pártelnökkel és még annyira sem kész pártjával, vele szemben pedig hétpróbás bűnözők készülődnek, akik a tisztességen, és általában az ember jobbik énjéhez tartozó tulajdonságokon kívül mindennel, szó szerint mindennel túláradó bőségben rendelkeznek, ami egy választás megnyeréséhez hozzásegítheti őket.
De mégiscsak veszíthet az állampárt; amíg az EU-ban vagyunk az egyeduralmi romlottságnak is vannak beépített korlátai. Se szabad, se tisztességes nem lesz a választás, ilyesmi egy kiforrott önkényuralmi rendszerben fel se merülhet, de jövő ilyentájt még majd érvényesülhet a „sok lúd disznót győz” igazsága.
Utána már majd az sem
De mivel most esély látszik megbuktatni a hatalmon lévőket, évtizedekre lemoshatatlan szégyenfoltként fogjuk viselni, amennyiben elegendő értelem, szív és becsület híján újra elbuknánk. Nincs ennél egyszerűbb recept: összefogás nélkül „egy az egy ellen”. Ez egy ilyen választási rendszer, és nincs politikai elemző, aki ne mondta volna el ezt már úgy ezerszer. Aki még mindig nem akarja ezt meghallani, az a kudarc rabszolgája.
Orbánt, mint már mondtam, ezúttal sem hallgattam meg, de ami a szombati beszédéből igazán számít, az hozzám is eljutott
Épp ezért Magyar Péter téved, amikor „megfáradt, pityókás TSZ elnökként” jellemezte őt tegnapi beszéde után. Remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy tisztában van a valósággal, azzal, hogy a miniszterelnök beszéde kapunyitás volt a nyílt diktatúra felé. Ha ’26-ban a Tisza is elbukik, akkor a rákövetkező években Magyarország arra szintre süllyed majd, ahol ma a lukasenkai Fehéroroszország áll, s ahol nagyjából olyan az élet, mint nálunk utoljára Rákosi alatt volt. Épp ezért Orbán lekezelése helyett eljött az ideje a súlyosabb, komorabb hangsúlyoknak, a még bizonytalanokat több eséllyel lehet elcsábítani az igazsággal, a valósággal.
Orbán bűnei olyan végtelenek, hogy számára nincs más irány csak tovább Kelet, az örök moszkvai éjszaka felé, ahol minden szép és emberi eltűnik. Nekünk pedig nincs más, mint nem kiráncigálni a koporsóból azokat, akik másfél évtizeden át újra és újra galádul cserben hagytak bennünket, hanem félretéve egyéni megfontolásainkat, politikai ízlésünket, megragadni a számunkra kínálkozó utolsó esélyt.
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
Szerző
