Banánköztársaság
A hétköznapi rettegéstől a hétköznapi fasizmusig?- A félelem tovább tart, mint az oka
Kálmán László nyelvész, közgondolkodó legutóbbi rövid, velős fészbuk bejegyzése ismét egy tragikus igazságra világít rá. Az idő, amit félelemmel töltöttél, sokkal magasabb fallal vesz körül, mint hinnénk és még akkor is rettegünk, amikor már régen nem kellene.
Mi van itt, emberek?
A választások előtt szinte napi téma volt a sajtóban: a rettegő választó. Akkor sokan csak legyintettek a hírekre, hogy az emberek nem mernek igazat válaszolni a közvéleménykutatóknak. Aztán az X-et húzó kezek jelentős részét is a félelem vezette, még ott a fűkében is.
Ezek után különösen érdekes Kálmán László gondolatmenete a hétköznapi rettegésről, ami egyre inkább felzárkózik a hétköznapi fasizmus legújabb kori virágzása mellé.
Úristen, már hányadik ilyen történetet hallom
Azt mondja egy ma már külföldön élő és dolgozó orvos, hogy itthon a betegeknek, akiket ő kezelt, a végén az osztályvezető főorvosnő adta oda a zárójelentést és így ő zsebelte be a hálapénzt. A betelefonálót pedig egy hónap után behívatta a főnöke, és lebaszta, hogy túl kedves a betegeivel, ezért a főorvosnő azóta kevesebb hálapénzt kap.
És most hagyjuk a történet érdemét. A problémám az, hogy a betelefonáló doktornő nem meri vagy nem akarja elmondani még a kórház nevét sem, nemhogy az osztályét vagy a főorvosnőét, noha már nincs vesztenivalója. Pedig a nyilvánosság fontos tényező lenne az ilyenek ellen, mégiscsak lenne valami visszatartó ereje. Ugyanilyen sztorikat hallottam külföldön élő tudósoktól (akiknek itthon minden eredményét automatikusan a főnökei publikálták), és folytathatnám a sort. Egyetlen közös elemük van a történeteknek: hogy nem hozzák nyilvánosságra ennek a sok-sok gazembernek a nevét.
Szerző
