Arcmodor

Elszoktunk a szimbólumoktól, a metaforáktól. Mi az utóbbi időben annyira beperesztrojkáztunk, hogy nekünk már gyáva szimbólumokra, meg metaforákra, meg groteszkbe való áthangolásra semmi, de semmi szükségünk. Mert mi már csak úgy  egyenesen, szókimondva, olykor meg sem fogalmazva mondhatjuk oda bele az élő arcokba a magunkét.

Privátként a színházi nézőtéren

Mondjuk, mert mondhatjuk, mert engedik. Nálunk még csak öt perce volt engedélyezett a szabadság, és mi már azonnal átrohantunk a szomszédba, ahol még nem engedélyezett és vertük a mellünket, hogy mi milyen bátrak vagyunk, mert merünk szabadok lenni. Tűnődtem ezen is, hogy mi ennyire szeretünk hőbörögni? Nem. De a legnemesebb szándék, tett és igazság a „hogyan tesszük” figyelembe vétele nélkül üres, szégyenletes hőbörgés csupán.

Nemrég szédültem le a Várszinházból a bemutatóról. Privátként ülni a nézőtéren, a bemutatón, a sok protokoll vendég és újságíró között, akiket elsősorban – és szerencse, ha így van –, a kíváncsiság és a jelenlét isteni hatalmának gyakorlása űz ide ilyen alkalmakkor. Na meg a nevek azért elég jók ugye a plakáton, ott az ARCKÉP fölött és alatt egyaránt.

A premier állandó kiállításként működtetett protokoll

Nyújthatnának néminemű garanciát is, de nem nyújtanak, mert egy bemutatóra a hivatalosan delegáltak mindig fenntartással jönnek, meg azért, mert hátha ott lesz, sőt biztos, hogy ott lesz X.Y.Z. elvtársúrművész. És ott is van. Végre megbeszélhetik, felírhatják, kicserélhetik, visszaadhatják, pontosíthatják, derégenláttalakozhatják egymást. A bemutatón a színészek nem a közönség előtt játsszák el a darabot, hanem egy láthatatlan ARCKÉP előtt, amely a hatalom és a szakma éppen kompetens és nem kompetens, de arra törekvő egyéneinek masszájából van megmintázva. Egyenként, a lépcsőfordulókban, a büfé pultjánál, a sarokban ácsorogva, a mosdóban tolongva, egészen emberarcú mind, és viseli személyiségét. Nem szoktam bemutatókra járni, mert unom az állandó kiállításként működtetett protokoll élő arcképcsarnokban való bolyongást. Az egész átkozott premier fontos, túl kell esnie rajta minden darabnak, színháznak.

A színpadon másfajta küzdelem zajlik

Ki ne fütyülne rájuk, ha nem tudná, hogy az ő nyerítésük, hahotájuk, hallgatásuk, fészkelődésük, kuncogásuk, suttogásuk, krákogásuk, köhögésük, tapsolásuk, hallgatásuk az előadás további létének, s a színészek későbbi tehetségének, vagy tehetségtelenségének alapvető meghatározói. Hogy mit prüszkölnek és pöfögnek ki magukból a szünetben. Mit jelentenek ki fennhangon, hogy lehetőleg az is hallja, aki majd visszamondja ott, az ARCKÉP alatt, az ARCKÉPNEK, akinek már-már formálódna az ábrázata néhány önjelöltben, de hát nincs. Mert egyenlőre hála Istennek, arcképtelen az ország. És ezt az előcsarnokban ácsorgók és a nézőtéren ülők egyaránt tudják és ezért olyan hangosak.

Csak a színészek nem tudják a színpadon, mert ott másról van szó, ott más küzdelem folyik, ők a ringben állnak. Játszanak jól és még jobban. Pontos diagnózist állítanak fel, Mrozek darabjából kiszólva, rólunk. És éppen most, ma, amikor mi magunk is nyakig ülünk benne. És ezt ma már le lehet írni, ki lehet mondani alig megfogalmazva is, dadogva, primitíven, okosan és bután egyaránt ilyen-olyan betűhármasokból és négyesekből álló pártszaporulatokból, úgy egyenesen bele a mi pofánkba, meg egymás pofájába.

Az ellustult lelkiismeret közveszélyes lehet

De mennyire más ez a színpadon! A színház nem torzít. Tükrözi, hogy milyen torz a világ és mi benne mivé torzulunk, ha hagyjuk magunkat eltorzítani. Hogy milyen szánalmas az önjelöltek önelszámolósdija, hogy milyen gyilkos veszélyt jelent számunkra a bűnbocsánatkérők, máskéntgondolkodók vezeklő igyekezete. Hogy a már-már kihunyt, elalvó, jólétben elpuhult, ellustult lelkiismeret, ha felrázzák, mennyire közveszélyes lehet mindenkire nézve, ha leszámolást követel, ha az ingét tépi, hogy ide lőjetek!

A másiknak meg az ő lelkiismeretébe kell beledöglenie. Mert az, aki sohase hitt az ARCKÉPBEN, aki semmilyen kultuszt nem imádott, csak elszenvedte, ő az, akit még mindig nem hagy élni a százszor leköpdösött ARCKÉP, amely milliókban lepetézett és akkor is ott van, ha azt hiszi, hogy nincs. Pedig mindig ott van, ha jóvátételről és kompenzálásról ordítoznak.

Hűha, de kellemetlen!

A színpad varázsa és hatása ezerszer erősebb bármely kerekasztal börzénél, ahol szintén lelkiismereti elszámoltatás folyik nap, mint nap. Mert a színház világosan fogalmaz, a rendezés pontos, a figurák a helyükről beszélnek, s a megfelelő karaktert képviselik szánalmasan, félelmetesen, nevetségesen és tragikusan.

Azért más az, ha a színpadról üvöltözik az ARCKÉP előtt és alatt az ember arcába, hogy „szar vagyok, szarrá tettél!” – mert onnan egészen másként hangzik, mint a papírról. Több, mint kellemetlen. Több, mint nevetséges. Hátborzongató. Még inkább, ha a nézőtéren egynéhányan még be is azonosíthatnák magukat a figurákkal. Hűha, de kellemetlen! Szorít az inggomb, fojtogat a nyakkendő, nedvesedik a kéz, szűk a zakó, izzad a homlok, kapar a torok, kiszárad a száj, kényelmetlen a cipő és a szék. Köhögni kell. És köhögnek és köhögnek és köhögnek. De miért mindig akkor, amikor? Anatol ( Andorai ) beszél? Miért pont akkor, amikor életre kelt újra és megpróbálja, mint Krisztus megértetni Júdással, hogy nem érdekli, hogy miért árulta el, s hogy nincs hatalma a feloldozásra, s a jövő foglalkoztatja szívét, agyát egyaránt. Miért? Miért pont akkor? Hogy fulladt volna meg az a tisztelt úr ott elől, a tizedik sortól lefelé teljes díszben. És miért nem tudott nevetni? Mit nem vett be a gyomra? Hiszen ennél keményebben és nyíltabban is fröcsögnek az ellenzéki kerekasztal körül egymással is?

Hát lehet, hogy mégis van ereje a művészetnek ma is?

Lehet, hogy a művészet nem csak lő, meg lövöldözget, meg pofozkodik, meg rugdal, meg tapos, hanem, ha a maga színpadára lép, szólni tud úgy, hogy hat, hogy talál, hogy éppenséggel bele is képes trafálni a dolgok közepébe és lényegébe? Amin esetleg el kéne, és talán érdemes is lenne elgondolkozni? Hogy például akar-e ez az ország tolókocsiba ülni és rábízni magát Júdásra, aki végtelen monológot mormolhat cseresznyemagot köpködve a jóságos ápoló szerepében az élet dialektikájáról. Ha egyáltalán hallani fogunk még akkor valamit is és nem leszünk addigra teljesen süketek, vakok és bénák. Mert, ha hagyjuk, hogy azok akarjanak rendbe hozni mindent, akik kitántorogtak kóros vakságukból, s újrafogalmazzák gondolataikat néminemű szórendcsere által, akkor jaj nekünk! Aligha juthat más sors nekünk, mint szegény Anatol barátunknak. De félek, hogy még a pillanatát se élhetjük át – mint ahogy nézőként tehettük az előadás alatt – tehetetlen lebénulásunkat.

Naná, hogy nem tetszik a darab azoknak, akik még mindig nem tudtak és nem is fognak tudni – mert nem is akarnak – elszámolni önmagukkal az ARCKÉP előtt és naná, hogy tetszik azoknak, akiknek sose jelentett az ARCKÉP semmit, vagy ha jelentett is, a megsemmisítését önmaguk lelkiismerete előtt még időben elvégezték. De úgy tenni, mintha az ARCKÉP nem lett volna és szellemként ma még nem bolyongana és lézengene köztünk, úgy tenni több, mint ostobaság a peresztrojka eleven lázában lubickolva.

A színház ereje

Erre figyelmeztet a művész, aki iró, rendező, színész, gondolkodó ember. Ezt sugallja az előadás nekem olyan művészek által, akik minden ellenkező híresztelés ellenére hisznek és mindig is hittek a művészet, a színház erejében, ha igaz ügyet szolgál.

Mert nem elég ledönteni és átmázolni az ARCKÉPEKET. Azoknak bennünk kell megsemmisülniük. Mértéktartó, nagyszerű, de kegyetlen előadás ez. A nevetés itt csuklásba fullad. A csuklás meg végül a csönd rohamában csapódik le. És lebénultan nehéz elkezdeni a tapsot, különösen, ha a széket, amin eddig ültünk, már-már tolókocsinak érezzük, s ránk borul a sötét.

Az arculcsapások és megalázások tíz éve