Az arculcsapások és megalázások tíz éve

Felvidéki Judit filmrendező alábbi írása kilenc esztendeje jelent meg a Népszavában, „ünneplendő” az MTV-ből való kirúgásának tíz éves jubileumát. Mondatai sokunkban gondolat- és emlékébresztőek, számos, kísértetiesen hasonló emléket idéznek fel bennünk.

A háromnevű fideszes elnök tisztogatott

2009. októberében járunk. Közeledik a november, a december, és hamarosan 2010-et írunk. Éppen tíz éve kaptam kézhez az MTV akkori elnökétől az elbocsájtó szép üzenetemet hétszáz sorstársammal együtt. És mi szépen, csendben leszereltünk, mint a levitézlett katonák. Mi is megkaptuk a nekünk járó végkielégítést, 25-30-35 évi munka után: 1-2-3 millió forintot, ami nemhogy az újrakezdéshez, de a vegetációhoz is kevésnek bizonyult.

Mi volt az indoklás? Létszámleépítés. Naná! Mi lett volna? A háromnevű fideszes elnök tisztogatott, ahogy a sepregetést már jó előre beígérte. Válogatott. Milyen alapon? Akadtak „tanácsadói”, volt kollégáink személyében, akiknek a bennmaradáshoz az „árulás” eszköze sem volt drága. A háromnevű meg tisztogatott. Naná, ezért tették oda. Aztán ment, mert a mór megtette kötelességét.

Miért pont én? Miért pont ő?

Tettük fel hétszázan a kérdést magunknak. Tudtuk, tudjuk. Nem is kavart nagy port az ügy, mondhatnám: el lett sikálva. Senki nem vonult ki az utcára, nem tüntetett, kussolt a szakma is. Örült, aki még ideig-óráig bennmaradhatott. „Benn a bárány, kinn a farkas”, vagy „kinn a bárány benn a farkas” módjára megosztódott a HÁZ, de az ország megosztottságához képest ez már jelentéktelennek tűnt. Sajnálat, részvét önmagunk és sorstársaink iránt. Körülbelül ennyire futotta, s a bentmaradottak részéről az „ezt most megúsztuk” érzése, és felénk a szégyenkező lesajnálás. A közszolgálati televízió alulfizetett 700 közkatonája hűségük jutalmaként kirúgatott. Megalázva szétszóródott, hogy ki-ki boldoguljon érdeme, összeköttetése, kapcsolatai szerint az addigra már régen telített kereskedelmi tévéknél, vagy a szakmán kívül.

10 év hosszú idő, nagyon hosszú. Jubileumra érdemes.

A többség velem ünnepelhet, hogy túlélte, még itt lébecol, agonizál, éldegél, vagy éppen él, mint Marci hevesen. De azért sokan belehaltak – ha statisztikailag nem is bizonyított, mert ki is akarná kimutatni, kinek lenne érdeke? Kinek érné meg a strapa? És az eredmény kinek a javára válna? Kinek lenne az érdeme, netán a felelőssége? Ki adna rá egy petákot is egy dokumentumfilm erejéig? Melyik televízió vagy kuratórium? Melyik minisztérium? Melyik párt?  Költői kérdés.

Rövid nekrológ, újsághír, bekeretezett gyászjelentés, vagy még az sem. Egyszerűen csak már nincs. Rákérdezel az illetőre, mert véletlen összefutsz valakivel, és akkor tudod meg, hogy már pár éve halott. És kitörölöd a regiszteredből a telefonszámát, az e-mail címét, ha egyáltalán volt neki. Ennyi. Megborzongsz a halál jeges fuvallatától, amely egy pillanatra megérint. Téged is elérhet váratlanul. Megpróbálod felidézni az illető arcát. Mikor is találkoztatok utoljára? Nem emlékszel, de a hangjára, az arcára, a szeme színére sem, ha nem voltatok mindennapi kapcsolatban. Emlékszel, hogy dolgoztatok együtt, de arra már nem, hogy miben is. A jótékony felejtés segít, hogy megrázd magad és továbblépj a még élők között, az élők felé. Ilyen közhelyesek vagyunk. Lelkiismeretünk megnyugtatására gyorsan felhívunk néhány régen hallott ismerőst, volt kollégát, küldünk egy-egy e-mailt: Hogy vagy? Akár kapunk rá választ, akár nem – úgy ahogy – helyreáll bennünk a „rend”. Létbizonytalanságunk leizzadt éjszakáinak és aggodalmaskodó, önostorozó, naponta újrakezdő, ma még nekifutó, próbálkozó, keresgélő, pályázgató nappalainknak megszokott rendje, amely a fennmaradás elengedhetetlen záloga.

Tíz év hosszú idő. Belefér egy egész világ!

Még ebbe a cudar 1999-2009 között agonizáló tíz évbe is. Felejthető? Naná, hogy nem! Mert ez az évtized a sorozatos próbatételek évtizedének bizonyult számomra, amelyben magam is megmérettettem, éppen úgy, mint a családi, baráti és munkakapcsolataim. Megmérettetett a világnézetem, az emberségem, a tisztességem, az életrevalóságom, az élhetetlenségem és a tehetségem is. Megkérdőjeleződött bennem pro és kontra minden, ahogy egy önmagából kifordult világban megkérdőjeleződhet minden visszafelé is.

A kevésből sok barátot veszítettem el. Részben, mert meghaltak, részben, mert sem én, sem ők már nem vagyunk azok, akik voltunk. Én partvonalra kerültem, ők meg még a pályán mozgolódnak, s helyzetbe kerültek. Helyzetbe, amellyel élnek. Olykor visszaélnek. Munkakapcsolataim munka híján felszámolódtak, mert tőlem már nemigen remélhetnek pénzt, paripát, fegyvert. Személyem leértékelődött. A kapcsolat ápolása meg költséges dolog, komoly befektetés, s ha nem térül meg, akkor anyagi veszteség, fölösleges kiadás. És ez nem tudatosan alakul ki, senki nem gondolja végig, vagy határozza el, hanem az életben maradási ösztön így szelektál puszta önvédelmi mechanizmusból. Az iwiwen még rákattintunk, hogy ismerjük egymást, örülünk, hogy élünk, megnézzük kölcsönösen egymás fényképeit, megállapítjuk, hogy egyikünk sem fiatalodik, és ennyiben maradunk. Mert mit is írhatnánk, mondhatnánk egymásnak, hol kezdjük, és hol folytathatjuk?

Találkozni?

Azokkal is alig van időnk, akiket ma is barátainknak tudhatunk. Ha az ember „topon” van, szívesen találkozik, vegyül, s él a „jelenlét isteni hatalmával”. De, ha nincs „topon”, akkor nem. Akkor bujdokol, mintha szégyellnie kellene magát. Őt ne sajnálják.  A „jelenlét” a megaláztatások beláthatatlan sorozatát zúdíthatja rá. Esetleg meg sem ismerik, nem köszönnek neki, átnéznek rajta, kellemetlen kérdéseket tesznek fel, s ő rossz válaszokat ad, mert komolyan veszi a rutinkérdéseket. Lerí róla, hogy vesztes. Mert, ha túljátssza az elégedett szerepét, mosolya mögül, s a lyukas zsebéből kilóg a lóláb, a nagy leleplező. Mert a sikertelen baleknak szaga van, a szakmának meg erre, s még annyi mindenre különösen kifinomult az orra. Az esélytelent leleplezi az aurája, a sértettségből, csalódásból, önsajnálatból szőtt glóriája, amely minden gesztusát, mondatát, megjegyzését bevilágítja, s elriasztja az éppen topon lévők, önmagukkal, s az életükkel még elégedettek hadát. Rossz ómen az egykori tehetséges esélyes esélytelen volta, akár önhibájából, akár önhibáján kívül sodródott a túlsó partra. Mindegy. Elátkozott jövőképet sugall. Pozitív hozzáállásból ezért veszélyes és kerülendő elemmé silányul. Regiszterből kitörölhető, élőhalottá nyilvánítható!

Tíz év hosszú idő. Tíz év az ötlettől a megvalósításig elegendő,

ha hagyják, hogy megvalósuljon. Tíz év hiába való talpalás, ácsingózás, pályázgatás sikertelenül, még hosszabb idő. Tíz év építés sok. Tíz év építés kevesebb, mint tíz év rombolás, de mégis több, mint tíz év nem építés, hátráltatás, elakadás, agónia. Tíz év hosszú idő, ha bankhiteledet kell törlesztened. Tíz év hosszú idő, hogy végre orvos lehessél, befutott színész, tapasztalt tanár, hogy megírd az első könyvedet, kiadhasd első lemezedet, eljuss az első kiállítás megnyitódra, leforgathasd első filmedet.

A kirúgottak tíz éve is az, amely számadásra ad okot. Nem csak magam miatt, hanem a halottaim miatt is, mert én itt vagyok, itt lehetek. Érdemes voltam és vagyok-e rá?

Negyvenkilenc évig egy helyen laktam. Ebben a tíz évben háromszor költöztem. Pestről Budára, Budáról Pestre, Budapestről vidékre, s most készülők vidékről egy másik vidéki városba. Csomagoltam, kipakoltam, aztán megint csomagoltam, megint kipakoltam. Aztán itt-ott elhelyeztem a bútoraimat, könyveimet, hiszen az egyre kisebb lakásokba már bele sem fért volna mindenem, így amit csak lehetett eladogattam, elajándékoztam, mert a tárgyak egyre kevesebbet jelentenek. Minek halmozni őket? Nélkülük szabadabbnak érzem magam, mobil lénynek, aki bármikor, bármely pillanatban változtatni képes.

Anyám az egyetlen, akit viszek magammal, s akiről gondoskodom öt éve, akit ápolok, s akit életben kell tartanom, mert egy csodálatos ember, akinek az életemet, a pályámat, a sikereimet, az életművemet köszönhetem. Vele élem a hétköznapjaimat és boldog vagyok, hogy megosztja velem a gondolatait, az érzéseit, a regénybe kívánkozó múltját, visszaemlékezéseit, melynek negyedik kötetét írja naplói alapján szorgalmasan. Megtanultam főzni, kevés pénzből gazdálkodni, örülni a pillanatoknak, a hosszú sétáknak, a fáknak, a virágoknak, a hegyeknek, a tavaknak, hűséges kutyámnak, a kisemberek szeretetének, hétköznapjainak, barátságának, odafigyelésének.

Tíz év hosszú idő. Tanítottam, míg taníthattam,

amit jónak gondoltam és befejeztem önként, amikor akadályoztak, s fel kellett volna adnom az elveimet. Pályáztam, írtam, olykor nyertem is. Forgatókönyvek borítják a polcom. Megvalósítatlan, filmre ácsingózó könyvek. Kopogtattam ajtókon, amiken be sem eresztettek. Bementem ajtókon, ám finoman kiküldtek, és nem másztam vissza az ablakon. Arcul csaptak és megaláztak nem egyszer, de az önbecsülésem érdekében igyekeztem megóvni magam a további, hasonló helyzetektől, mert nem akartam beledögleni. Tudom, hogy nem éri meg. Nincs az a film, az a forgatókönyv, az a siker, ami miatt megérné feldobni a talpam, cserbenhagyva szeretteimet.

Tíz év hosszú idő. Bölcsebbé válik az ember.

Tíz év egy közszolgálati televízió életében, működésében is hosszú idő. Érdemes megnézni, de hisz naponta szembesülhetünk vele, hogy mire ment nélkülünk, profi alkotók és szakemberek nélkül. Leamortizálódásának oka, hogy szétpolitizálták, hogy döntésképtelen, vízfejű kuratórium trónol több, mint egy évtizede az élén, s bábelnökök, alelnökök rossz gazdái az intézménynek. Véletlenül sem nyerhet egy hozzáértő pályázó. Vajon miért? Egyik pártnak sem érdeke, mert még képes lenne egy pártatlan, független közszolgálati televíziót létrehozni, amelynek fő profilja a műsorgyártás lenne, s száműzné a politizálást a képernyőről. Az MTV-t szétlopták, elherdálták. Az archívum az egyetlen értéke, az elmúlt 40 -50 évben készült műsorok, mert akkor még fő profilja a műsorkészítés volt. Tíz év alatt le lehet rombolni mindent, de évtizedek kellenek az újraépítéséhez. A közszolgálati televíziónak tehát az elmúlt tíz évet illetően nincs sok dicsekedni valója.

De 2010 ismét  jubileumra adhat okot. Éppen húsz éve szűnt meg a Veszprémi Tévétalálkozó, amely húsz éven át, két évtizedig adott helyet a közszolgálati televízió rangos műsorainak megmérettetésére. 1990-ben volt az utolsó. Amikor megszüntették, akkor azt mondtam, hogy vége a magyar televíziós filmnek és drámának. Igazam lett. Mert a tradíciókat őrizni kell. De mert a régi helyére jött egy új művészeti igazgató, ostoba döntése elegendő volt ahhoz, hogy egy tradíciót megszüntessen, s ezzel halálra ítéljen egy műfajt, amelyben egykor ő maga is jeleskedett, mint rendező. De a hatalom súlyos amnéziát okoz sokakban. Sajnálom, én nem felejtek. Mennyivel jobb lenne, ha 2010-ben a 40. Veszprémi Tévétalálkozót ünnepelhetnénk, s ha csak fele annyi műszámmal: filmmel, tévéjátékkal, zenés színházzal vonulhatnánk fel, mint régen. A jelenhez képest még azzal is előbbre tartanánk, volna mire büszkének lennünk. Ha egy intézmény vagy egy szakma nem ünnepli, és nem becsüli meg saját magát, akkor mástól hiába is várja.

Tíz év hosszú idő. Tíz évbe belefér két választás, ha nem három.

Háromszor voksolhatsz jól, vagy rosszul. Nem nagy ügy, csak éppen a bőrünkre megy. Tíz év rossz döntései, tévedései, véges életünk évszámainak módszeres meglopása, és megkurtítása. Tíz éve tapasztalom, hogy a politika egyre erőszakosabban nyomul, és már nem csak a lábát tette be a privát szféránkba, de betolta a pofáját is, és ördögi módon igyekszik manipulálni bennünket egymás ellen, sikert-sikerre halmozva. Naponta igyekszik megerőszakolni elménket, szívünket, józan eszünket. Bekebelezi a képernyőt is, amelynek függőségébe is maga hajszolja a kultúra-éhes, szegényedő középosztályt, s a nincstelen, máról-holnapra élő tömeget.

Ami tíz éve történt, az már a múlt része. Tíz éve a politika tisztogatott az MTV-ben. Akkor azt hittem, hogy csak a házból száműztek, a szakmámból nem. Tévedtem. Nem csak a házból, de a hazámból is kipenderítettek, amikor a kamerát kiverték a kezemből. Azóta száműzetésben élek itt, ebben a mind idegenebbé váló országban, ahol folyamatos honvágyam van.

Tíz év hosszú idő. Akár az elejéről nézem, akár a végéről.

Bár nehéz volt, mégsem mondanék le róla, nem ajánlom fel semmiért. Ez is én vagyok, kudarcaimmal, sikereimmel, fájdalmaimmal, örömeimmel együtt. Inkább ünnepelek. Elvégre már az is egy érdem, hogy itt vagyok. És, hogy bebizonyítsam, milyen megátalkodott balek vagyok, naná, hogy úgy döntöttem: a következő tízbe is belevágok, mint afféle élhetetlen túlélő.

Sorstársaim! Legyetek üdvözölve! Egészségetekre! Mert megérdemeljük!

Felvidéki Judit

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük