Puzsér főpolgármester…… Hekk, vagy frankó?

Nem tudni, hogy a rendkívüli meleg, egy jól megkomponált médiahekk, esetleg egy futó gondolatkísérlet, esetleg a jövő az, amit Puzsér Róber belengetett. 

A főpolgármesteri bársonysámli

„Fontolgatom, hogy jövő ősszel elindulok a főpolgármester-választáson, hogy képviseljem és megvalósítsam régi álmomat, a Sétáló Budapest koncepcióját.

A terv arról szól, hogy adjuk vissza a fővárost a budapestieknek:

• teremtsünk összefüggő sétálóövezetet a Budai Várnegyedtől a Deák térig, a Jászai Mari tértől a Fővám térig!
• Tegyük sétálóhíddá a Lánchidat!
• Teremtsük meg a város és a folyó szerves kapcsolatát a húgyszagú rakpart helyén bárokkal és kávézókkal!
• Teremtsünk olyan Budapestet, amit nem a benzinmotor hajt – tiltsuk ki az autóforgalmat a város szívéből!
• Teremtsünk egységes városképet egységes arculatú bolti és éttermi portálokkal.
• Teremtsünk egy élhető, nyitott és kulturált európai világvárost – szeretném, ha ez volna a Budapestre látogatók döntő élménye.

Tarlós István igazán nem menedzseli rosszul a hétköznapokat,

nincsenek korrupciós ügyei, és egy minimális mértékű autonómiát is kiharcolt a kormánnyal szemben. Demszky Gábor jószándékú semmittevése után végre van gazdája Budapestnek. Nem hiszem, hogy ennél sokkal nagyobb mozgásteret, több forrást és fejlesztést ki lehetne rugdosni a kétharmadból. Ami viszont Tarlós István Budapestjéből fájdalmasan hiányzik, az a vízió és az identitás. Ezt a várost az adottságai Európa legszebb fővárosává tehetnék – mindössze birtokba kéne vennünk, és megtölteni élettel, sporttal, kultúrával: fákat ültetni, füvesíteni, elektromos alapon közlekedni.

Tisztában vagyok az esélyeimmel,

úgyhogy ha bármelyik végső győzelemre esélyes jelölt – akár Tarlós István, akár az ellenzéki pártok jelöltje – felvállalja ezt a programot, visszalépek a javára: akár bármelyikük, akár mindegyikük javára. Nem hatalmat, nem pénzt, nem pozíciót akarok – mindössze azt, hogy a marketinghazugságoknál meg a mocskolódásnál többről szóljon a politika. Szóljon arról, hogy milyen Budapestet, milyen levegőt és mennyi zöld területet akarunk! Szóljon arról, hogy kik vagyunk, és mivé akarunk válni; ne arról, hogy azok ott milyen mocskok, és miként fogjuk őket bebörtönözni! Szóljon a politika végre a kompromisszumokról, szóljon arról, ami közös bennünk, és ne a szüntelen árokásásról!

Nem szeretném tagadni ugyanakkor, hogy tele vagyok kétségekkel.

Egyrészt: világos, hogy a kormánypárti meg az ellenzéki orgánumok mocskolni fognak, talán a szeretteimet sem kímélik majd.

Másrészt: nem tudom felmérni, hogy a Sétáló Budapest koncepciója valós közösségi igény-e vagy csak az én személyes vágyam egy olyan városra, ahol élni szeretnék.

Harmadrészt: az ország egyik legfontosabb közhivatalára csak akkor szabad bárkinek is pályáznia, ha képes vállalni az ezzel járó felelősséget.

Amíg ez csak az én ügyem, addig nincs is baj, hisz legfeljebb a saját arcomat kockáztatom, és mindössze a lelkiismeretemmel kell elszámolnom. A kérdés azonban ennél összetettebb: egy új nemzeti identitás és egy új politikai kultúra megteremtésének kísérlete során vajon szabad-e visszalépnem az országot túszként fogvatartó huszadik század javára?