Dr. Barna Lajos mindörökké azonos marad a Fóti Gyermekvárossal – Aki ott élt, tudja miről beszélek

Újságírói munkám során számos pozitív és negatív élményben volt részem. Van, ami soha eszembe sem jut, de akad olyan is, amitől egyszerűen képtelen vagyok szabadulni, ezek közé tartozik a Fóti Gyermekváros.

Szívszorító emlék

Pályafutásom elején a főszerkesztőm egy budapesti gyermekotthonba küldött azzal, hogy készítsek riportot. Az igazgatónő végigvezetett az intézményen. Benyitottunk az egyik terembe, ahol csupa pici gyerek volt. Egy szőke, göndör fürtű, kék szemű, három év körüli kislány amint észrevett, odarohant hozzám. Átölelte a lábam és fölnézett rám. Nagy, kék szeme könnyben úszott és azt kérdezte: ugye te vagy az én anyukám?! Belém kapaszkodott, erősen magához szorított. Elmondhatatlan, mit éreztem. A gondozónő fejtette le rólam, magához ölelte és elvitte, vigasztalta. Bennem meg rögzült egy szívszorító emlék, amit a mai napig nem tudok elfelejteni. Máig előttem van a két, könnyben úszó kék szem…

Talán érthető, hogy egyáltalán nem voltam boldog, amikor évek múltán azt kérte a főnököm, hogy tudósítsak a Fóti Gyermekváros születésnapi ünnepségéről. (Az intézmény 1957-ben jött létre az állami gondoskodásba kerülő gyermekek gondozására, nevelésére. Alapító igazgatója dr. Barna Lajos volt, aki 25 éven át,1957. október elsejétől1983. augusztus 31-ig állt az intézmény élén.) A komplexitás keretében óvodák, kollégiumok, általános- és középiskola, könyvtár, mozi- és színházterem, gyermekkórház, központi konyha, mosoda, strand és sok minden más biztosította a többségében családjukból önhibájukon kívüli okokból kikerült gyermekek részére a teljes körű ellátást, gondozást. Az olykor ezer gyerek és háromszáz dolgozó – pedagógus, tanár, gondozó, takarító, fűtő, kertész – befogadására tucatnyi épületet állítottak. Az évtizedek során felhúzott házak keretezték a meséket idéző Károlyi kastélyt a hatalmas – mint megtudtam –, negyven hektáros parkban.

Egy igazán nagy család feje

Ami igaz, az igaz! Megérkeztem és a látvány, amely fogadott, teljesen lenyűgözött. Egy valódi városba, egy óriási gyermekbirodalomba csöppentem.

Dr. Barna Lajos mosolygósan, érezhető szeretettel fogadott. Nem volt egyszerű végigsétálni a szépen gondozott kerten, az igazgatói iroda felé, mert újabb és újabb gyerekcsapat rohant hozzánk. A kicsik és nagyobbak nem győzték ölelgetni Lajos bácsit. aki mindegyiküket a nevén szólította, valamennyiüktől személyre szólóan érdeklődött. Hihetetlen volt! Minden gyerekről tudta, mi a gondja, az öröme. A szó nemes értelmében ő volt egy nagy család feje, kicsinyek és nagyobbak apukája.

Beszélgetésünk minden eleme ezt a meggyőződésemet erősítette. Nem ismerte azt a szót, hogy munkaidő. Feleségével együtt bent lakott a gyermekvárosban. Az apróbbak és nagyobbak éjjel-nappal, bármikor megkereshették. Az ajtó mindig nyitva állt. Ma már lassan senki sem emlékszik annak a zseniális szovjet pedagógusnak a nevére, akihez hasonlítva, úgy neveztem őt el magamban, hogy a magyar Makarenko.

Folytatásban: a visszajárók.