Emlékszel, Éva arra a napra, amikor Miklós felolvasta nekünk a Sziget című írását, amit aztán beválogattunk az utolsó, posztomusz kötetébe?
A mi szigetünk
A Margitsziget! A Ti szigetetek, meg az enyém, meg még millióké. Mindenkié és mégis mindenkinek a maga privát szigete, privát emléke, emlékezete.
Előkerült a Te versed is. A Te szigeted verse, aztán az én szigetem története, s egy pillanat alatt közössé vált az élmény, s belekerültünk egymás „meséjébe”.
Az autóban suhanva, Ti ketten elhaladtatok a játszótér mellett, Ti, a szerelmesek, s a kislány, akit Ti észrevettetek, s aki észrevett Benneteket az máris én voltam, igen, én!
Így kellett lennie! Ilyenek a találkozások, a nagy találkozások!
Az idő csodákra képes.
És emlékemmé vált a kép: a suhanó autóban Ti, a szerelmespár, a mosolyotok, a felém integető kezetek és nevetésetek. A belém nyilalló vágy, hogy felnőtt lehessek egyszer, s olyan boldog, mint Ti … És egyszer majd én is vezethetek autót, s lesz egy fiúm, aki már nem gáncsol el, nem húzza a hajam, hogy értésemre adja, hogy tetszem neki.
A jövő suhant el az orrom előtt ott, a szigeten, a homokozóban a vízcsap fölé hajolva.
A jövő reménye, ígérete… egy látomás!
Majd negyed évszázad telt el,
hogy a látomás valósággá váljon. Hogy a „mese” szereplői találkozhassanak, s életük végéig összetartozhassanak.
Ilyen a barátság, ilyen a szerelem, ilyen a szeretet.
Akkor az elsuhanó autó okán, az ismeretlen jövő után merengett, ma elsuhanó életetek okán a múltba mélyedt tekintetem.
A nagy platánfa meg még mindig ott áll a szigeten…
