Banánköztársaság
A behurcolt frász
Beütött a krach. Buliztak a bulibárók, és elkezdett köztük terjedni a vírus. Maxiék döntöttek: mindenki roncsoljon haza az Adriáról, lezárjuk a határt. Rab László összefoglalója a 35-ös hétről.
Kipp, kopp, na ki van itt?
Példamutató kormányunk még gusztus húsz után is bulizott. Vitték az összes vadász pudlikutyát, sógort, komát, jóbarátot, ingyé’ volt a kaja, akár a jachtozás. Karantén lett belőle. Bár a jónép szívesebben látná az édes magyar elitet előzetesben. Én is, bevallom őszintén. De a nép szava többet ér, mint az enyém.
Maxikánk – aki ezúttal állítólag kimaradt a puccparádéból – azonnal szolgálatba helyezte magát, maszkot vett fel (úristen, úgy néz ki, mint szaros Pista Jézus neve napján, mondták állítólag a Lánchíd kőleói, nekik úgyis annyi), s nyakig érő fekete kesztyűben szállt ki a golyóálló limóból. Vicces volt, mert hónapokon át direkt maszk nélkül nyomta, smacizott, ölelkezett Vucic-csal is, de még akkor se, azért se vette fel, ‘merhogy csalánba nem üt a ménkű. Különben is: egy ilyen kis szar vírus nehogy már kifogjon a világ legperstek… oppardon, legfaszább kormányfőjén, aki egyszerre fingatja a brüsszelsorost és fityiszt mutat az ótvar Nyugatnak németestül, franciástul, Barcelonástól együtt.
É ‘sakkor mi a vége, emberek? Hát az, hogy mikor elkezd a frász megint terjedni, lezáratják a határt. Hogy a járvány terjed, azt a Maxi a maga 18. századi stílusában úgy fogalmazza meg, hogy „újra itt kopogtat az ajtónkon”. Honnan ez a duma, apukám? Kopogtat az ajtódon, ja. Majd egyszer az elvesztett választások után az ügyészségi nyopozóiroda, na, az majd szépen bekopogtat az ajtódon, de úgy ám, hogy attól az összes füled kettéáll.
Kopogtat a vírus az ajtónkon
Hát ja. Jónapot kívánok, annak az adriai luxusjachton puccoló búbánatos külügyminiszternek az országát keresem, ahol a marhák négyszer-ötször többet fizettek a lélegeztetőgépekért, mint bárhol máshol a világon. Tessék parancsolni, mi vagyunk azok, mondja a Maxevics, és azt kéri, ne tessék behurcoltatni magát a vírusnak. Mire a vírus: de hát én már rég itt vagyok, tubica, terjedek, mint a rosseb, mit vagy még mindig elfoglalva ezzel a behurcolással. Csak arra gondoltam, felel a Maxi karmelitásan, hogy minden rossz kívülről jön, és minden jó, amit mi csinálunk, belül van. Így gondolja a néplélek. Erre a rugóra jár az agyunk, ezzel etetjük a népet évek óta, és mi tagadás, kajolják, mint tyúk a taknyot. De ezt csak addig hiszik el, amíg van kaja otthon az asztalon, veti közbe a vírus, utána összegabalyodnak a dolgok. Igen, igen, mondja a Maxi, de az a helyzet, hogy másnapra úgyis mindent elfelejtenek. Jó, jó, így a vírus, de egyszer majd minden hirtelen az eszükbe fog jutni. És akkor már nem lesz elég, hogy valaki más hurcolta be a vírust, te pedig ott álltál, mint a ma született bárány. Ráadásul a te államtitkáraid kezdtek hurcolkodni, ha nem csal a rövidtávú emlékezetem. Nem csal, mond’ a Maxi, arra itt vagyok én. Hát akkor meg is volnánk, szögezte le a vírus, és leugrott a műbőrkesztyűről. Szabad kérdeznem, szólt vissza búcsúzóul, ezt minek vetted fel. Mikor a dobozokat tapiztad a reptéren, még nem voltál ennyire óvatos. Közben megóvatosodtam, instállom, mondta csöndben a Maxi.
Üldözési mánia
Magánügy, mondhatjuk mindenre azóta, hogy Szijjártókánk vesztegetésgyanús helyzetbe keveredett. Úgy pereg le ezekről a gyanú, mint mikor a kutya megrázza a vizes bundáját. Az egész NER-görgeteg ilyen vesztegetésgyanús helyzetekben leledzik, az egyiknek az apja keres milliárdokat, meg a veje, vagy a sógora, öccse, nagynénje, ángyikája. És elérték, hogy a nép csak kicsit legyen, egy napig vagy fél napig, felháborodva. Azt is a Facebookon élje ki, a macskák és a pirított lángosok között, ott aztán végképp biztos, hogy másnapra minden elenyészik. Erre a felejtésre épít a NER, az egyik szemétség kiöli a másikat, kedden pedig ki emlékszik már arra, hogy hétfőn hány ezer milliárdot loptak el.
A koronavírusjárványnak vannak ám áldozatai, olyanok, akik tavasszal elveszítették a munkájukat, utána két hét alatt gyorsan felélték a megtakarításaikat, utána jött a kopp. Milliók tengődnek nyomorhoz közeli állapotban. A kormány azt tette, amit tenni szokott. Elvette, amit el lehetett venni az önkormányzatoktól, és gyalázza, üldözi a civil szervezeteket, amelyek, ugyebár, olyan megoldások „behurcolásán” fáradoznak, amelyekkel nyomban „idegenszívűekké” válnak.
Apropó üldözés. Itt nálunk kétféle embert szoktak üldözni: a keresztényt meg az autóst
Fürjes Balázs követelte a kormány nevében a héten, hogy Karácsonyék álljanak le a biciklista-gyalogos-levegőutánkapkodó ember támogatásával, térjenek vissza a rendes kipufogógázokhoz, mert azt a magyar polgárok nagyon szeretik, reggelente, ha Pesten a körúton vagy a kétsávos utak mentén laknak, külön ki szoktak hajolni az ablakon, hogy kipufogógázokat szippantsanak be. Autósüldözés, fogalmazott Fürjes, az emberarcú fasizmus élbeszélője. A nyálmédia nyomban továbbhörögte: legyen újra kétsávos az út, pöföghessenek rajta az autók, azt a teremburáját neki.
A magam egyszerű álláspontja a következő. Inkább száz szabálytalanul közlekedő biciklista, mint egy szabályosan közlekedő autós. Mondom ezt autósként, dízelautósként, akit előbb-utóbb úgyis kitiltanak a városból, mit képzelek én. Vegyük tudomásul, hogy ami volt, az nem fog továbbtartani. Ha valaki azt mondja, normális az, hogy Pesten a forgalmas kis utcákban kétoldalt parkoló autók állnak, és középütt egy sávon araszol a forgalom, annak leharapom a fülét. És ne tessenek azzal se jönni, hogy meg kell találni a helyes arányokat az autók és a biciklisták között. Meg lehet találni, nem olyan bonyolult az. Minél több kerékpár legyen benne.
Húszezres meccs? Merésznek tűnik
Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a fociszurkolónak. Egyrészt mert a nyakába hullanak a betondarabok a fél éve átadott Puskás Aréna homlokzatáról, másrészt pedig azért, mert a járvány előrehaladtával Szuper Kupa meccset terveznek Budapesten, szuperbiztonság mellett, naná, végig kell majd gondolni az egészet. De azt is lehet, hogy csak az államtikárok meg a miniszterelnökség tagjai menjenek el szurkolni, úgyis szeretnek utazgatni, akkor is, amikor közben itthoni irodai fotókat posztolgatnak magukról.
Amúgy nem mennék bele abba, hogy szabad-e húszezres futballmeccset rendezni akkor, amikor mindenütt a világon zártkapusak a meccsek. Lehet, hogy megoldható a dolog, sose lehet tudni. A víruskérdésben úgyse az szokott történni, mint ahogy gondoltuk vagy mondták. Minden mindig másként van, ez benne a legidegesítőbb. Egyik nap azt írják, hogy csak a krónikus betegeket támadja, másnap már – maxista szóferdülettel – mások ajtaján kezd kopogózni. Lutri ez, csak el vagy mellé lehet találni. És nem fizet úgy, mint az ötöslottó, ha valakinek sikerül megjósolni, mi lesz. Józanságra lenne szükség, de az már régen odavan. Marad az, ami a legelején is mozgatta az embert: hátha megússzuk valahogy. Így van ezzel különben az orbáni adminisztráció is, aztán vagy bejön, vagy nem.
A vak is azt mondta: majd meglátjuk.
Ezzel zárom soraimat, kedves néném, a 35. hét után jöjjön a 36-os, az első szeptemberi az iskolával, nézzük, megtanulta-e már a tantó néni, hogy kell a classroomot használni. Remélem, lesz elég iskolaőr. Rend lesz, fegyelem, tisztaság. Mindenki újra megtanul késsel, villával enni. És mindig az köszön elsőnek, aki érkezik. Megjegyeztétek, gyerekek?
