Kerítésen innen
A debreceni ételosztók: Amit teszünk, csak egy csepp a tengerben
A Kéretlen Figyelem Debreceni Nők Közéleti Egyesülete és a Segíts a rászorulókon facebook csoport, június 30-án, Debrecenben, a Petőfi térre ismét vendégségbe hívta a városban élő szegényeket Alább egy nem szokványos, vállaltan személyes hangú beszámoló.
Kik ők?
A csoport motorja Juhászné Lévai Katalin, aki talán még egyszer sem volt távol, amikor ételosztás volt. Mellette is nagyszerű emberek teszik, amit az emberségük, a hitük, elkötelezettségük és emberi tartásuk megkövetel. Nem muszájból cselekszenek, nem is várnak köszönetet. Úgy gondolják, ha csak egyetlen felebarátunkon segítettek, akkor már nem dolgoztak hiába.
Meg kell említenem Somogyi Lászlót, aki alig tud járni, és mégis mankójára támaszkodva ott van minden alkalommal. Elárulom, Laci az, aki legkönnyebben elérzékenyül a csapatból. Többször törölgeti a könnyeit, főleg amikor szüleivel érkező gyermekeket lát. Kevés ilyen nagylelkű emberrel találkoztam.
De nem lehet kihagyni a „legfontosabb” láncszemet, a merőkanál szakavatott kezelőjét Varga Ferencnét sem. Az évek alatt Kati sok ezer adag ételt porciózott ki, tette mindezt türelemmel, emberségesen, úgy, hogy senki sem ment haza éhesen. Időnként még repeta is jutott.
A csapat további tagjai is fontos munkát végeznek, nélkülözhetetlenek
Név szerint: Nagy Józsefné, Tukoráné Kádár Ibolya, Szabó Zoltán, Szabó Zoltánné, Dani Béláné, Anik László, Pelles Teréz, és Pallás György. Gyurit a sorban állók tanár úrnak szólítják, lévén hosszú ideig iskolaigazgató volt, többen a tanítványai voltak.
A kis csapat már évek óta minden hónap utolsó vasárnapján ott van 10.00-órától Debrecenben a téren, s várja a vendégeit. Azok pedig egyre csak jönnek, számuk a kezdeti százról, már a kétszázat is eléri alkalmanként.
Többségük visszatérő vendég, van köztük utcán élő, kisnyugdíjas, az élet peremén tengődő közmunkás és sajnos egyre többen érkeznek kisgyermekekkel.
Az ételosztók kitartanak, még egyetlen ételosztás sem maradt el azért, mert az időjárás rossz volt. Osztott ételt a társaság rekkenő hőségben-mint tegnap -, zuhogó esőben, hó esésben. Tudják, nem maradhatnak otthon, mert a segítő kézre várók számítanak rájuk. Egy – egy alkalommal már a sorban állók zömét ismerősként köszöntik, de mindig érkeznek újak is. Sok a szegény Debrecenben az ország második legnagyobb lélekszámú városában is.
„Szeretlek bácsi”
Sokan kérdezik, mi motiválja ezeket a csupa szív embereket, hogy havonta egy fél napjukat „feláldozzák”. Ezt csak az tudja megérteni, aki már volt az évek hosszú során valamelyik ételosztáson. Láthatja, hogy akik meleg ebédért állnak sorba hálásak a jó szóért, egy kis időre ők is embernek érezhetik magukat. Csodálatos érzés, amikor a kisgyerekek oda jönnek hozzád, átölelik a lábadat, s mondják: „Szeretlek bácsi”. Nehéz könnyek nélkül „megúszni” egy-egy ilyen alkalmat.
Az ételosztó csoport önzetlenül teszi azt a keveset, amit a maga erejéből tenni tud. Hangoztatják, örülünk, hogy adhatunk, mert adni jobb, mint kapni. Ugyanakkor a mai világban bárkivel gyorsan fordulhat úgy a világ kereke, hogy támaszra szorulhat. Akkor pedig jól jön a kinyújtott kéz.
A vasárnapi ételosztás után azzal búcsúztak egymástól „találkozunk július 28-án”.
