Ahogy mondani szokás, „életvitelszerűen” csak pár hete élek Brüsszelben. Ez persze azt is jelenti, hogy nincs összehasonlítási alapom.


Megváltozott Brüsszel éghajlata?

Legfeljebb budapesti s néhány olyan más fővárosbeli élményem itteni megerősítését vagy épp cáfolatát tudom rávetíteni a belga fővárosra, amelyek érzésem szerint sajnos igen irrelevánsak. Mire is gondolok pontosan: például a hőmérsékletre.
Ezekben a napokban a belgák arra panaszkodnak, hogy totálisan megváltozott az éghajlatuk, méghozzá nem várt, nem tapasztalt, s ezért igen meglepő módon. Eddig megnyugvással vehették minden évben tudomásul, hogy a fűzöld minden évszakban fűzöld maradt, s ha lengébb öltözetű lányok – esetleg fiúk – látványára vágytak, akkor mediterrán vidékekre kellett látogassanak, de legalábbis Budapestre.

Itt azért nem volt még 38 fok

A napokban magam sem tudtam nagyon különbséget tenni a pesti nyár és a belga nyár között. Igaz, itt nem volt még 38 fok árnyékban, mint otthon, de az itteni 32 és az otthoni 38 között már nemigen tud senki különbséget tenni, különösen, ha Pesten egy trikóban és rövidnadrágban szenved, Brüsszelben pedig öltönyben, amit a helyzet nyakkendővel súlyosbít.
Ami viszont nagy különbség, hogy a belgák – különösen a fiatalok – nem adták meg magukat. Persze lejárnak a tengerpartra, de ugyanúgy teszik ezt, mint korábban bármikor. Viszont a meleg, ami sújtja őket, a napi kommunikációban megszűnt egyszerűen belga ügy lenni: itt a többség, vagyis a látható és hallható többség a globális okokat boncolgatja, s nem azt, hogy a helyi polgármester vagy a belga kormány nem teszi kötelességét a kínok enyhítése végett. Ugyanis a polgármester és a kormány ez ügyben tagadhatatlanul mindent megtesz.

A tömegközlekedés példásan hűtött, akárcsak a közintézmények várótermei

A kormánykommunikáció – a tényleges „polgári” kormány részéről épp úgy, ahogy az uralkodó családéról – kontinentális megoldásokról szól, s tesz konstruktív és meglepően ötletgazdag javaslatot szinte hetente a közös uniós vezetés felé.
Lényeges különbség ez egy olyan országhoz képest, ahol a kormány mindent elkövet, hogy ne legyen közös megoldás, s melynek államfője csak addig marad „klímaszakértő”, amíg édes gazdájától nem kap másmilyen eszement utasítást. Persze külön tanulmányt érdemelne, hogy miért nem beszélnek Kelet-Európában, Magyarországon meg különösen, a globális okokról? Gyaníthatóan azért nem, mert érezhetik rögtönzéseik ötlettelenségét, no meg azt, hogy álláspontjuknak csak az adhat riasztó súlyt, ha szembeszállnak mindennel, ami ésszerűnek és emberszerűnek mondható. Persze – ki-ki politikai vérmérsékletétől ihletve – magyarázhatja ezt azzal, hogy az illetékesek hanyagok, felelőtlenek vagy épp magatehetetlenek. Konszenzus látszik kialakulni arról, hogy e három lehetőség közül legalább egy biztosan igaz, és sokan vannak, akik – magyar vonatkozásban legalábbis – egyszerre említik mindhármat igen valószínűnek.


Nem így Brüsszelben

Nemrég találkoztam itt egy fiatal nővel, aki minderről úgy beszélt, mintha személyes felelősség terhelné az ügyben. Amikor rákérdeztem, mivel foglalkozik, azt mondta: zeneelméletet tanít egy szakgimnáziumban, de most nemrég született kisbabájával otthon van. Van ideje rá, hogy a gyermekére váró lehetőségekkel foglalkozzon, s ebbe beletartozik az is, hogy milyen lesz annak a jövője, s hogy neki, saját magának milyen felelőssége van e jövő alakításában: „Nem utolsó sorban azért, mert például a klíma megváltozása nem elrendeltetett csapás, hanem alakítható folyamat.” – mondja öntudatos komolysággal, mely oly látványosan hiányzik a magyar kormánytagok s különösen az államfő jelleméből.
Mondja ezt egy zenetanárnő, akinek sem szakmája, sem felelőssége nem nevezhető igazán „közéletinek”. Aki utódaival együtt nem a következő pillanatot próbája csak túlélni, hanem egész civilizációja számára szeretné biztosítva látni a jövőt. És lenyűgözi az, hogy e gondok megoldásából – a maga módján és a maga szintjén – kiveheti a részét.

Kapcsolódó

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét