Levették a zaklatási botrányba kevert rendező, Gothár Péter legjobban menő darabját, Martin McDonagh: Hóhérokat a Katona József Színház műsoráról, közölte a közleményében a teátrum.

Írmagját is…?

“A Katona József Színház értesíti közönségét, hogy a Hóhérok már meghirdetett előadásai elmaradnak. A november 24. vasárnapi jegyek november 30-ig visszaválthatók. A december 6. pénteki és január 13. hétfői jegyek december 12-ig visszaválthatók. Azoknak a nézőinknek, akik online vásárolták jegyüket, visszautaljuk az összeget.”

– írta a Katona József Színház.

A színház honlapjáról a teljes hivatkozást törölték, ami pici túlzásnak tűnik:

Mielőtt méltatlanul elfelednénk a darabot, idézünk Csáki Judit 168 órában megjelent kritikájából:

“A Hóhérok című darab közepén – alig láthatóan – egy egzisztenciá­­lis tragédia lapul: a halálbüntetés eltörlése ugyanis egzisztenciális és pszichés tragédia annak, aki ebből élt és szerette a hivatását: a hóhérnak. Harry Wade-nek ebből a szempontból szerencséje van: kocsmája szolid megélhetést és állandó társaságot biztosít.

A Katona előadásában

a színészekre, vagyis az általuk teremtett figurákra kell figyelni, amelyek a Gothár Péter által tervezett díszletben, ebben a virtigli angol falusi pubban mozognak. Kicsit lepukkant kocsma ez, de a célnak – hogy centruma legyen a kövér és színes jellemrajzoknak és a soványka cselekménynek – tökéletesen megfelel.

Az illúzió megteremtésében – hogy ugyanis Észak-Angliában vagyunk a hatvanas években, bármit is jelentsen ez – oroszlánrésze van Tihanyi Ildi jelmezeinek; mint megtudjuk, a ruhák jó része „eredeti darab”. A kockás kötött mellények, a kissé rövid és szűk zakók, a rikító zöld mintás kardigán, és…

…és az a papucs, amit a hóhér felesége visel,

és amit olyan kopottasra tudott széttaposni valaki, hogy Rezes Judit lábujjai kibújnak az elején, az nemcsak egy korról, helyről mesél, ugyanis attól független, hanem egy sorsról, sokéves boldogtalanságról és beletörődésről.

Rezes egyébként is mindent tudni látszik erről az asszonyról, a főszereplő hóhér feleségéről, erről a státusról, amihez kicsit fölvetett fej dukál, mintha tekintetét örökké az égre vetné, pedig nem oda veti, hanem mindig máshová, mint amit csinál, ettől a sör kilöttyen, a pohár borul, a tekintet meg idegesen cikázik. Csak amikor az előadás vége felé a főfőhóhér, a nagy előd és nagy rivális betoppan, akkor lágyul el az arca, kiül rá az odaadás, a reménytelen szerelem, ennyi volt, nem is volt. Máté Gábor korpulens főfőhóhérja is pompás kabinetalakítás, a hátranyalt hajtól agresszívvá vált arc, a darabos hanghordozás és a kicsi terpesz, csupa csinált méltóság, amitől érezzük: igen, ez aztán egy hóhér. A javából.

Mészáros Béla szelíd alkoholistájáról nem tudom levenni a szemem;

ez a Bill a készséges kisember, aki ugrásra készen csap le minden potyára, beszéde gyors, parányit csal, és elhagyta a felesége – mindent tudunk. Kocsis Gergely mindig részeg felügyelője rá van gyógyulva a pub egyik oszlopára, ott imbolyog, gondolatai kilométerekkel mögötte járnak, és már nem tudni: őt támasztja az oszlop vagy ő az oszlopot, oly tökéletes az összhang. Bezerédi Zoltán fakultatívan nagyothalló Arthurja pacekban kitálal mindent, amit nem kéne, Lestyán Attila mindenki fölé magasodó alakja ritkán szól, de akkor se figyel rá senki, Ötvös András megint egy igazi lúzert, a mindenbe belekeveredő örök mellékszereplő Sydet játssza frenetikusan, Tasnádi Bence „messziről jött” figurája rejtélyesnek mutatja magát, de nem igazán ébreszti föl kíváncsiságunkat a rejtély megoldására.

Azt persze nagyon akarjuk, hogy a hóhér elveszett – lelki és énképproblémákkal küzdő, vagyis „kukulós” és „letargiázó” – kislánya élve előkerüljön, kivált mert Jordán Adélnak minden pillanata igazi varázslás, ugyanis a kislány leendő felnőttkorát is látjuk benne.

És akkor ott van a Harry,

vagyis Fekete Ernő, aki olyan körültekin­­tően, aprólékosan formálja meg ezt a hóhért, mintha egész életét ebben a pubban élte volna. A termete is megváltozik, a tartása is csupa eszeveszett kapaszkodás a valahai nagy emberben, aki sosem volt nagy ember, csak szolga, de mégis a halál ura, szóval mégiscsak valaki. Fekete megteremti Harry modoros beszédfordulatait és hanghordozását, hirtelen váltásait, és ott áll előttünk a kisember, akitől elvették a játékát, az akasztást, de egyszer, még egyszer beleügyeskedi magát a helyi újságba, a negyvenes izzó reflektorfényébe, és egyszer, még egyszer jut neki jutalomjáték. Fekete színészetéről sok mindent leírtak már, azt is, hogy mindent tud, de hogy ezért a kocsmáros-hóhérért McDonagh is hálás lehet neki, nem csak a közönség, az tuti.”

A Gothár-féle rendezés ezek szerint telitalálat,

aminek úgy a játszó személyek, mint a közönség egyaránt örül, pontosabban örült egészen eddig, mert az előadást is elsöpörte teljesen ok nélkül a botrány.

A Katona vezetését túlzásba kergeti a megfelelési kényszer,

amikor még az emlékét is kitörli egy kiváló művészi teljesítménynek azért, mert az alkotó emberileg silánynak bizonyult.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét