Banánköztársaság
A kommunista krémes és a nem létező gulyás – avagy így hamisítsunk magyar történelmet a nemzetközi közvélemény előtt
Egy percre jutó kommunistázást egy tévéműsorban aligha találtunk volna annyit Bayer Zsoltnál, mint a TV paprika című adón a minap.
A fő baj az,
hogy e nemzetközi produktumban magyar közreműködők is dolgoztak, akik hagyták vagy segítették is szegény hazánk botrányos megalázását.
Tudnivaló: két motoros szakács pöfögi végig Európát – a forgatókönyv szerint – és amerre járnak, földerítik a helyi ínyencségeket. Esetünkben Bratislavában indítanak, ahol bemutatják az ősi szlovák műemléket, a pozsonyi várat.
De ezt a gyalázatot fedje is homály! A magyar határra érve, elmondják, hogy a rendszerváltás előtt ezt át sem lehetett lépni – ezúttal is köszönjük a magyar szerkesztőknek!
Minden második mondatban dübörög a „borzalmas” kommunizmus szó,
mígnem elérnek az Auguszt cukrászdáig. A patinás márka örököse sem fukarkodik a kommunizmussal, sőt, odáig is eljutnak, hogy 1990 előtt Magyarországon lényegében nem is működhettek cukrászdák, mert nem, ezek mindent betiltottak.
A krémest pedig úgy üldözték a kommunisták, hogy azt talán ki sem lehet mondani.
Fura, hogy kamasz- és ifjúkoromban – 70-es, 80-as évek – rendre a „betiltott” Auguszthoz jártunk: például rizsfagyit enni, meg a „betiltott” krémest is onnan vittük. A kor legnagyobb művészei is ott álltak sorban. Sztankay István, Madaras József, Koncz Gábor, stb. Tudom, láttam.
A kommunizmus útján aztán elmotoroztak egy lángososhoz, akikről eszerint köztudomású lett, hogy a Kádár korban nem működhettek. Az egész Balaton és szerte az ország lángos nélkül senyvedt évtizedekig, hogy mást ne mondjak. És nem is gazdagodtak meg belőle…
A következő kommunizmus-sújtotta vidék Hollókő volt.
Ott teljesen spontán népviseletbe öltözött asszonyok gyúrtak éppen, mint nyilván mindig.
Ellenben megtanultuk, mi magyarok (sőt: Magyarok!) hogyan kell tepertős pogácsát készíteni.
Bennszülöttek, figyelem, elárulom a receptet.
Értelemszerűen sütőporral csináljuk, valamint serpenyőben olajon átsütött vékony bacondarabokkal töltjük meg. És nem, nem volt senki hazánkfia, aki azt mondta volna: ácsi! A hollókői asszonyok is inkább csak énekeltek.
Maradhat-e ki a giccsművészet bakancslistájáról a gulyásleves? Nem hát!
Először is megtudtuk, hogy a gulyás a marhapásztorok étele volt, amit a pusztában főztek esténként – gondolom, énekelve.
Ez olyan vérlázító baromság, hogy muszáj Váncsa Istvánt idéznem.
„Miért nem teszi fel soha senki a kérdést, hogy a hús, ami a gulyás bográcsában állítólag rotyog, honnan került oda? A fagyasztóból, minthogy az nem volt, aligha vehette elő. Hentes nem volt a pusztán, sőt általában a faluban se, de ha volt is, nem tartott marhahúst, és ha netán mégis tartott volna, a gulyás akkor se tudta volna megvenni. Nyájas olvasóm talán arra gondol, hogy hát ott volt a gulya, az a sok-sok hús, és nyájas olvasómnak ebben talán igaza is van, viszont ne felejtsük, hogy a gulyás és a dinnyecsősz helyzete némiképp különbözik. A dinnyecsősz, ha úgy gondolja, elfogyaszt egy dinnyét, a gazda ezért se részesítené őt dicséretben, de hát úgyse tudja meg. Viszont a gulyás nem kanyaríthat le két kiló húst valamelyik marhából, ugyanis a marha az ilyesmit rosszul viseli. Nyájas olvasóm bizonyára látott már marhát. Azt talán nem tudja, hogy a marhának a súlya három, usqe öt mázsa, értéke (mármint az élő marháé) manapság mintegy százezer forint. A gulyások nagyon-nagyon szegény emberek voltak, a marha viszont régen is vagyont ért. Hogyan került hát a vagyont érő marha a nagyon-nagyon szegény gulyásembernek a bográcsába bele? Megmondom: sehogy. Gulyáslevest vagy gulyáshúst, sőt gulyásos húst, nevezzük, ahogy akarjuk, igazi gulyás sohasem főzött, sőt nem is evett. Soha az életben egyetlenegyszer se.
Senki falusi ember nem evett marhahúst, ugyanis nem jutott hozzá. E sorok írója életének első tizenhat évét falun töltötte, nemhogy nem evett soha marhahúst, de még csak nem is látott. Marhát intakt állapotban látott, négy lábbal, szarvakkal, bőrbe kötve, így látta a gulyás is, soha másképp.
A gulyásleves tehát a legkevésbé sem jellegzetes pusztai étel, hanem városi találmány, városi vendéglők fazekaiban főtt, ott is inkább csak a XIX. század második felétől kezdve.
Pesti vendéglőkben, de bécsiekben még inkább.”
A szégyen megmaradt nekünk
Azt már csak elborzasztásul teszem hozzá végül, hogy a film szerint a gulyást nem vízben, hanem marhahúsleves-alaplében kell megfőzni.
(Vajon mit szólnának, ha csinálnék egy filmet, amely szerint a fish & chipsük szerintem hajában főtt burgonya és párolt hal…?)
A két hős motoros ezután elvitorlázott Románia irányába.
A szégyent meg itt hagyták nekünk. A szerkesztőikkel egyetemben.
