A közmédia kérdez

A közmédia készíthet interjúkat a magyar kormány tagjaival, íme itt egy ilyen párbeszéd pontos és tanulságos leirata…

– Miniszter úr, tudom, hogy kemény a kérdés, amit most fölteszek Önnek, de remélem, nem érti félre, ezért, ha megengedi, és persze, csak akkor, ha nem sértem meg, tehát akkor most venném magamnak a bátorságot, hogy a nézők nevében, a magyar embereket ugyanis érdekli…

– Kérdezzen nyugodtan, bátran, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, nekünk nincs takargatni valónk.

– Szóval, elnézést, ha elsőre barátságtalannak látszik a kérdés, tényleg igyekszem udvariasan fogalmazni, de azért Ön is beláthatja, hogy nem megkerülhető, amiről bátorkodni merészelek. Szóval: Ön tényleg annyira fantasztikusan zseniális, mint amilyennek én látom, vagy még ennél is sokkal nagyszerűbb? Ezt csak azért kérdezem, mert akivel csak beszélek, és higgye el, szoktam emberekkel találkozni, mind azt vetik a szememre, hogy én nem értékelem kellően az Ön szakmai és emberi nagyságát, amikor tömören csak úgy szoktam fogalmazni, baráti társaságban persze, hogy Ön és az Ön minisztériuma igen kiválóan végzik a dolgukat. Tényleg igazságtalannak érzi, amikor ennyire puritán és visszafogott módon fogalmaznak Önökkel kapcsolatban, vagy tudja a helyén kezelni az ilyen megfogalmazásokat?

– Az a helyzet, hogy blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, erre a kérdésre akkor tudnék kimerítően…

– Értem én, és csak azért kérdezem mindezt, mert sokan azt mondják, mit mondják, kifejezetten gondolják, hogy amit Önök tesznek, pontosabban fogalmazva, véghez visznek, s mindezt természetesen nem Önös érdekből, hanem a nemzet felemelkedését szem előtt tartva, mert ha Önök, teszem azt, nem azt tennék, amit tesznek, akkor mi magyarok most szegényebbek lennénk egy sor illúzióval és reménnyel. Amire mostanság nagyobb szükségünk van, mint egy falat kenyérre. Tehát: Ön is ugyanúgy gondolja, ahogyan én, vagy esetleg még nálamnál is jóval alaposabban és szakszerűbben?

– Ami az elmúlt időszakot illeti, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, s most elsősorban a nemzetközi környezetre gondolok, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, nem utolsó sorban az Európai Unióra…

– Ezt értem, miniszter úr, és nem is szeretnék vitába szállni Önnel. De az ellenzék gyakran bírálja Önöket, azt állítván, hogy amit Önök képviselnek… nos inkább hagyjuk, mert tényleg szóra sem érdemes. Csúnyákat mondanak Önökre, de hát, Ön is tudja, milyenek ezek. Én nem gondolom, hogy igazuk van, ha ezt gondolnám, nem itt ülnék, és nem néznék ilyen bánatos bociszemekkel az ön tekintetébe, mint ahogyan most teszem. Onnan várva a választ, mit választ, eligazítást a jövőre nézve, hogy eloszlassa a jelennel kapcsolatos kételyeimet, amelyek persze nem az én kételyeim, mert én csak a mások kételyeit fogalmazom meg, és öntöm szalonképes formába. Az emberek ugyanis, ezt bizonyára Ön is tudja, nem mindig olyan árnyaltan, mondhatni, artikuláltan fogalmaznak Önökkel kapcsolatban, mint én. Szóval, csak azt akartam megkérdezni, hogy ha már most minden olyan jó, mint amilyen majd akkor lesz, amikor már nem olyan lesz, mint most, hanem még a mostaninál is sokkal jobb? Vagy ilyet még korai lenne kérdezni?

– Nem korai, és tekintettel arra, hogy blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, bizonyos szempontból…

Elnézést, ha netán kritikusabb voltam a kelleténél…

– Köszönöm, ez valóban őszinte szembenézés volt. Bele is borzongtam. És tényleg elnézést, ha netán kritikusabb voltam a kelleténél. De, Ön nyilván tudja, nekünk a sajtó munkásainak, de mondhatnám úgy is, hogy a tájékoztatás nagyköveteinek, nem csak az a dolgunk, hogy pártatlanok legyünk és kiegyensúlyozottak, de mindemellett még kérdeznünk is kell időnként. Nem azért, mintha kellemetlenkedni akarnánk, épp ellenkezőleg, de tetszik tudni, ez egy ilyen szakma, hogy nekünk, a sajtó robotosainak, úgy kell tennünk, mintha érdekelne bennünket az, amit Ön mondani méltóztatik. Úgyhogy, köszönöm, hogy minden igényt kielégítően válaszolt a kérdéseimre, s még egyszer, elnézést, de tényleg, és nagyon kérem, ne vegye zokon, ha netán túlságosan is bátorkodtam.

– Ugyan már, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, tényleg élveztem a kérdéseit. Legalább a nézők is láthatják, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, hogy mi nem térünk ki a problémák elől, nem menekülünk a felelősségtől…

– Akkor megnyugodtam, és ha nem bánja, lenne még egy utolsó kérdésem. Én tudom, amit Ön is tud, és velünk együtt még sokan, és remélem, egyre többen, mármint azt, hogy minden nagyon jó. De, és ezt most csak kérdezem, nehogy azt tessék hinni, hogy állítom, tehát, ha minden annyira jó, mint amennyire, de az is lehet, hogy még annál is sokkal jobb, akkor mitől van az, hogy mégsem érezzük, hogy nekünk milyen nagyon jó. Nem rólam van szó, mert nekem most nagyon jó, el nem mondhatom, hogy mennyire, itt ülni, szemben Önnel. Persze csak képletesen, dehogy ülök én szembe Önnel, ez csak egy kifejezés, remélem, nem tetszik félreérteni, én, nyilván tudja, mindig ugyanazon azon az oldalon ülök, mint Ön. De azért mégis megkérdezném, biztosan nem neheztel meg rám ezért, mert gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy itt valami új és nagyszerű dolog van készülőben, ami talán már meg is született.

– Valóban, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, bár a helyzet ennél azért bonyolultabb, s ha lenne rá idő…

– Sajnos most nincs, mert a műsoridőnk végéhez értünk. Remélem, meg tudja nekem bocsátani, hogy néha talán túlságosan is előbújt belőlem a bennem bujkáló kisördög. De tudja, mi újságírók, különösen itt a közszolgálatban, már csak ilyenek vagyunk: kíváncsiak, néha egy kicsit szemtelenek, de azért alapvetően mindig jót akarunk.

– Blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla.